Tapintatlanságok, tüskék, sérülések

Ebben a bejegyzésben a számomra legfájóbb tapintatlanságokat összegzem.
Tanács azok számára, akik egy ilyen szörnyűségeket átélt nővel (ANYÁVAL) találkoznak:
ha nem tudjuk, hogy az illető pontosan milyen lelki állapotban van (márpedig honnan is tudnánk, amikor még ő sem tudja...), a "legrosszabb" lehetőséggel számoljunk, tehát legyünk a lehető legtapintatosabbak!
Megpróbálom sorban leírni azokat a dolgokat, amik engem nagyon bántottak, és sajnos a mai napig nagyon bántanak.

1. A 9. héten voltam, amikor már 2 hete hiányoztam a munkahelyemről. Felhívott az egyik kolléganőm, hogy mi van velem. (Másnap mentem először kórházba.) Elmondtam neki, hogy miért is hiányzom, de megkértem, hogy ne mondja senkinek. (Nagyon rosszul voltam, amikor beszéltünk...) Ő éppen a kislányával ment hazafelé (az osztályomba járt). Egyáltalán nem tartotta titokban előtte, hogy mi van velem. Úgy beszélt, hogy a gyerek mindent hallott. Majd kaptam tőle jótanácsot is. 1. Majd menjek be elbúcsúzni az osztályomtól, mert ennyivel tartozom nekik. Kössz, tudom. Csak ezt nem a 9. héten szokás megtenni, pláne nem olyankor, amikor alig élek. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy mi van az iskolában... 2. Ha már a 9. héten vagyunk, elég biztos, hogy minden rendben van. Igen, én is bíztam ebben, de azért ez nem így megy. És gondolom, ezután a beszélgetés után indult el a pletyka... Én kértem az igazgatót, hogy kezeljék nagyon diszkréten az egészet... Egy kollégámban tudtam 100%-ig megbízni, R.-ban, neki nagyon sokat köszönhetek. Rövid idő elteltével a gyerekek kérdezgették a tanásokat, hogy igaz-e a hír... Jó volt így visszamenni...

2.  Testvéreimet is kértem, hogy ne mondják el senkinek. Egyedül a V.-nek (nővérem) engedtem meg, hogy továbbadja D.-nak (leendő férje).
A húgaimtól azt kértem, hogy ne mondják el senkinek (P. és K.). Hát, van egy olyan érzésem, hogy ezt nem tartották be. Több árulkodó jel is van, ami erre utalt. Ráadásul szerintem olyanok tudták meg általuk, akiknek NAGYON nem akartam volna elmondani... Sajnos ezen se tudunk már változatni...

3. Amikor felhívtam a főnökömet, ő már tudta, hogy mi történt (R.-tól, nem baj). Próbált a maga módján bölcs lenni. 3 durva mondata volt:

• velem is történt ilyen, bár korábban (ismerve az ő érzelemvilágát, márha nevezhetem egyáltalán annak, nem hasonlítanám össze a helyzetünket)
• LESZ TEMETÉS???
• Te vallásos vagy, neked azért így könnyebb, nem? 

Inkább nem írnám le, amiket ezek a mondatok után gondoltam.

Eddig is piszkosul zavart minden felszínes dolog, nemhogy most...

4. Néhány hét elteltével az egyik évfolyamtársam mert írni egy e-mailt, amiben érdeklődött. Először kifejezetten örültem neki. Aztán nem. Sőt... Írt mindenféléről, majd  a végén: "remélem, nem leszel szomorú, de az A....-éknak babájuk lesz, én leszek a keresztanyja. Nem tervezték, de nem volt kérdés, hogy megtartják-e."
Ha valaki nem tudja, hogy megbánt-e azzal, hogy ilyet ír, akkor inkább ne írjon...
A hír lényegén is kiakadtam, és azon is, hogy kikről volt szó... De ezt sem részletezném.

5. Januárban, amikor még tényleg nagyon közel voltak az intenzív fájdalmak, A. egyik barátja bejelentette, hogy babát várnak. Mondta, hogy A. ne mondja el nekem, de... kihúztam belőle... Ez az eset több szempontból érintett érzékenyen...

• egy nagyon érzékeny és kedves embernek ismertem ezt a valakit, így sokkal jobabn fájt a tapintatlansága
• A. elég jól viselte a hírt, tudott velük örülni, de honnan gondolta ez a valaki, hogy A.-nak ez nem lesz NAGYON rossz?
• a felesége még csak a 10 hetes volt. A. is elég hamar elmondta neki, hogy Babánk lesz, de mi semmit nem tudtunk róluk, és ők nem mentek át pár héttel a bejelentés előtt ilyen szörnyűségeken

6. A legnagyobb tapintatlanságot attól a valakitől kaptam, akinek azért nem akartam sokáig elmondani a Babánkat, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Nem tudtam, hogy mi a helyzet velük, de igyekeztem minden fájdalomtól megkímélni... Nem másból, mint tapintatból. De mi mást is várhattam egy ennyire önző valakitől...

• Annak ellenére, hogy kértük, ne keressen engem, írt egy e-mailt január 15-én. Semmi extra bántó nem volt benne, de mégis nagyon felkavart és összetört. Én is ott tartanék, ahol ő, csak egy héttel előrébb... De mit érdekli ez őt... Neki az a lényeg, hogy ő jól van. Ebben még tényleg nem írt különös dolgokat, de mégis jobbnak találtam, ha nem válaszolok. Nem értem, hogy ha tudja, hogy ebben a helyzetben különösen is nehéz vele beszélnem, akkor miért nem tudja tiszteletben tartani a kérésünket... Talán azért, mert önző...
• Azt hittem, ért abból, ha nem válaszolok. Tévedtem. Március 26-án kaptam tőle még egy e-mailt. Ezen még jobban kiakadtam. Legszívesebben bemásolnám az egész levelet, annyira durva... Beszámolt arról, hogy kismamaként milyen örömök érik, ekkora meg akkora, ultrahang, minden oké, boldog, welness, szülésfelkészítő, babamasszázs, élményfürdő, kismamatorna, így örül, úgy örül. Mindenről jó részletesen... Hogy lehet valaki ennyire tapintatlan és önző??? Jobb lett volna, ha nem olvasom el... A. a múltkori után ezt javasolta. Talán igaza volt... A levél végén még azt is képes volt megkérdezni, hogy sikerül-e visszarázódnom a munkába... Hát hülye ez? Hogy sikerült volna? Ki a franc akar egyáltalán visszarázódni??? A mélybe taszított ez a levél, megint... És ahányszor csak rágondolok... Erre a levélre válaszoltam. Nem azt, ami bennem volt, visszafogtam magamat. Hogy kíméljem... De minek... Megkértem, hogy NE írjon nekem többet. (Ha már egyedül nem volt képes ezt felfogni...) Leszögezném azt, méghozzá nagyon hangsúlyosan, hogy nekem nem az fáj, nem azon vagyok kiakadva, hogy valakinek kisbabája lesz/van, hanem az, hogy a mi Babánk meghalt... Nem szabad a kettőt összekeverni. Ezt leírtam ennek a Kr.-nek is... Azt is leírtam, hogy tapintatból nem akartam elmondani neki, hogy babánk lesz. Pedig azzal közel nem okoztam volna akkora fájdalmat neki, mint amekkorát ő okozott nekem. És mégis oda tudtam erre figyelni. És most nem magamat szeretném fényezni... A levelemet így zártam: "Nehezen tudom kivitelezni, hogy ne sürgessem saját magamat a lelki gyógyulás terén. Csak jó lenne, ha más sem sürgetne.
  Fájó, hogy valaki azt gondolja, hogy 3 hónappal a babám elvesztése után már jólesően, és őszinte érdeklődéssel tudok egy ilyen baba-beszámolót olvasni...."  A levelemre kaptam választ. De erre aztán tényleg nem számítottam. Egy részlet az ő leveléből: "De egy valamit Neked is tudnod kell! Hidd el, hogy én is életem egyik legfontosabb időszakát élem, és elég rosszul esett, hogy a legjobb barátnőmet egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velem! Ellenkező esetben szerintem ez Neked is nagyon szarul esne!" Hát nem. Én nem vagyok ilyen önző, mint te. Fontos lenne a saját boldogságom, ami egyben a világ legnagyobb titka, csodája és boldogsága lenne, de még véletlenül se dörgölném egy olyan orra alá, aki a világ legnagyobb fájdalmát éli éppen át!!! Ez tényleg túl nagy elvárás az emberek felé? Szerintem nem...

A barátság kategóriájába nálam nem férnek bele az ilyen dolgok....

7. Időközben, még januárban ért még egy nagy pofon. R.-t megkérdeztem, hogy a munkahelyünkön ki tud a történtekről. Válasz: az igazgató a félévzáró értekezleten kihirdette az összes dolgozó előtt. Iszonyú rosszul esett. Ez annyira intim dolog. Nincs hozzá közük. Az igazgatónak meg joga nem volt ehhez. nem kérdezett meg előtte, sőt, kértem, hogy ne mondja el senkinek... Ennyit erről... Oké, biztosan megtudták volna idővel többen, de van néhány kolléga, akiknek aztán tényleg SEMMI KÖZÜK az egészhez... Ennek a szétkürtölésnek köszönhetem azt is, hogy még olyan tanár is tud róla, aki már nyugdíjba ment tavaly... "Hallottam, mi történt. Hogy vagy?" Kedves, nagyon kedves, de mégis azt gondolom, hogy semmi köze hozzá. Ráadásul minden ilyen kérdésnél úgy kell visszatartanom a sírást... Ilyenkor újra előjön minden...

8. Az is nagyon fájt, amikor először mentünk el hozzánk, és Á.-tól (bátyám) kaptam egy ártatlan, figyelmetlen (?) kérdést: "És hogy vannak a gyerekeid?" Visszakérdeztem, mert nem hittem a fülemnek. Újra feltette a kérdést, méghozzá ugyanúgy...
Ő nyilván a munkahelyi gyerekekre gondolt, de akkor is. Pont az ilyen kétértelmű dolgokat kéne elkerülni... Talán ő észre sem vette, amit mondott, de én majdnem elsírtam magam. Ráadásul még szívesen be is olvastam volna neki...

Annyira próbálok ezekért a tapintatlanságokért, belémtaposásokért nem haragudni... De nagyon nehéz... Nem tudom, mikor fog ez a harag enyhülni...