A Tapintatlanságok, tüskék, sérülések c. bejegyzésben írtam valakiről, aki a legeslegjobban bántott meg (Kr.). Még akkor, amikor A. elmondta neki, hogy a Kisbabánk meghalt, megkértük, hogy ne keressen minket. Aztán írt több levelet is, és egyszer olyat írt, amitől végleg padlót fogtam. Ezek után megkértem, hogy ne írjon többet.
Ez a valaki írt egy sms-t az előbb, amiben boldog házassági évfordulót kíván. Kedves, hogy eszébe jutottunk. De nem értem, hogy ő miért nem érti, hogy ne írjon! Tökre boldog olyan értelemben ez a napunk... Majd alárta, hogy XY család.
Iszonyúan összetört már megint. Nem, mintha nem ez járna a fejemben megállás nélkül, hogy mi miért nem vagyunk úgy család... Ezzel megint ez "dörgölődött" Kr. által az orrom alá, hogy mi is ott tartanánk, sőt, mi is család lennénk "kézzel fogható" formában is... De megírja, hogy ők azok... (Nyilván szerinte nem ez az üzenete lényege, hogy hogyan írja alá, bár ez is elgondolkodtató..., de bennem mégis ez hagy nyomot.) Eddig is biztos voltam abban, hogy fogalma sincs, hogy miken mentünk/megyünk át annak kapcsán, hogy meghalt a Kisbabánk, de most már 200%-osan vagyok ebben biztos. Nem is tudtam, hogyan reagáljak erre. Ne válaszoljak? De akkor megint írni fog, és megint (akaratán kívül) belém tapos. Válaszoljak? De mit? Köszönjem meg illedelmesen, és higgye azt, hogy semmi gond? (Nem büszkeségből írom ezt!!!) Vagy válaszoljak, és küldjem el a francba? (Sajnos a szívemben ez van. Még jó, hogy néha az eszem is működésbe lép...)
Olyan sírás jött rám, mint már régen. És olyan is régen volt, hogy remegjen a kezem és a lábam.
És azért is különösen rossz ez a helyzet, mert a legkisebb mértékben sem gondolom, hogy szándékosan akar bármivel is bántani. Sőt! Tényleg biztos vagyok abban, hogy ezeket jóból csinálja.* De rossz ez így. Mert így abban is biztos vagyok, hogy fogalma sincs az egészről. A lényegi dolgokról legalábbis nincs. Mert ha lenne, akkor minimum tiszteletben tartotta volna a kérésünket. Így viszont sajnos azt érzem, hogy jobban elbeszélünk egymás mellett, mint valaha, nincs értelme ezt erőltetni.
Amikor A. először megkérte, hogy ne keressen minket/engem, azért kérte, hogy könnyebben gyógyulhassunk/gyógyulhassak. Időre volt és van szükségem... Hogy gyúgyolhassak, és eljuthassak oda is, hogy tudjam őt keresni, mert korábban elég jóban voltunk, és nem véletlenül.
Végül írtam neki.
Megkértem, hogy semmilyen formában ne keressen.
.......................................................................................
Válaszolt valamit. De a telefonom "megvédett" tőle. Csak egy szövegrészt tudott fogadni a telefonom, ami teljesen értelmetlen. Ennek így kellett lennie. Köszönöm, Istenem.
Már komolyan elgondolkoztam azon, hogy megmutatom neki a blogot, hogy fogalma legyen a történtekről, és hogy megértse, miért kérem, hogy ne keressen. Igaz, haragszom azért a bizonyos önző levélért, mert az bizony nagyon is az volt, de talán nem is harag, hanem egy tátongó seb,amibe bármi belemegy, újabb fájdalmakat okoz. Vagy mindkettő...
*Ide még annyi, hogy nemcsak direkt rosszindulatból lehet megbántani valakit...
"Jóindulatú" figyelmetlenséggel is lehet valaki nagyon bántó. Rokonságba tudom ezt állítani az önzőséggel...
