Még mindig nem ért a nővérem. Egész máshogy gondol mindent, mint én. Annyira más, hogy szinte ijesztő.
Volt egy nagy veszekedésünk. Nem részletezném, csak a végét.
Amikor már végképp azt éreztem, hogy csak akkor tudunk átjutni az egymás melletti elbeszélésen, ha elmondom, ami bennem van, hogy mi mindenen mentem lelkileg keresztül az elmúlt időszakban, belekezdtem... Úgy vert a szívem, hogy azt hittem rosszul leszek. Túlzás nélkül.
Engem egyáltalán nem érdekel, hogy korábban milyen jelentéktelen dolgok miatt veszekedtünk, mi miatt tartunk ott egymással kapcsolatban, ahol tartunk. Mondtam, hogy én egyáltalán nem haragszom azok miatt, amik akkor történtek. Az életem olyan dimenzióba került, ahol ezek a problémák nem léteznek.
Az én életem 2010 augusztásában és decemberében kezdődött. Nem érdekel, hogy korábban mi volt, mert mondhatom, hogy azok szinte nem is az Életről szóltak.
A vitánk/beszélgetésünk/egymás melletti elbeszélésünk végén mondtam, hogy fogalma sincs, hogy miken mentem és mentünk át az elmúlt időszakban, nem is tudhatja, és azt kívánom, hogy ne is tudja meg.
Szinte rosszul voltam, amikor már sírva mondtam neki ezeket, mert annyira nem értett, és nekem annyira fájt, hogy neki ez ennyire semleges, és fájt, hogy ilyen intim érzésekről beszélek. Csak A.-nak mondtam el eddig a nővéremmel kapcsolatos dolgokat.
Tényleg a rosszullét határán voltam, annyira felkavart az egész. Ráadásul a legnagyobb késszúrás csak ezek után ért:
Mindezekre az volt a reakciója, hogy "tudom, hogy felszínesnek tartasz minket!"
Neki ez jött le belőle. Azt hittem, meghalok... Ekkora fájdalmat. Zokogtam. És mit mondott ezek után Anyukámnak? Azt, hogy még ebből is én jövök ki jól...
MI NEKI A JÓ EBBEN? AZ, HOGY ELVESZÍTETTEM A KISBABÁMAT, ÉS AZÓTA AZ ÉLETTEL/ÉLETÉRT KÜZDÖK???
Talán tényleg nincs miről beszélnünk egymással.
(És rettegek attól, hogy bejelentik, hogy babájuk lesz...)
Annyit mondtam erre, hogy "menj a francba", és lecsaptam a telefont.
