2012. június 16., szombat
2012. május 30., szerda
2012. május 6., vasárnap
2012. április 29., vasárnap
2012. április 2., hétfő
Mindig mindenki...
Mindig mindenkire gondolunk. Mindenkiért imádkozunk: a betegekért, az elhagyatottakért, az árvákért, az idősekért, az özvegyekért, a meg nem született gyermekekért.
Senkitől nem irigylem az imát, és senkivel nem szeretnék cserélni!!!
De miért nem emlékezünk meg soha azokról, akik elveszítették a gyermekeiket??? Egészen pontosan azokról, akik még a kezükben sem tarthatták a őket?
Vallom, hogy az élet a fogantatás pillanatától tart. De számomra mégis különlegesen felfoghatatlan, hogy meghal egy kisbaba, még mielőtt megszületett volna. Ez egy nagyon különleges kereszt. A "kívülállók" félnek tőle. Vagyis azoktól, akik ezt a keresztet hordozzák. És aki nem fél, az tudomást sem vesz a súlyáról.
Fáj, mint még annyi minden...
2012. március 5., hétfő
2012. február 18., szombat
Ők is menjenek a francba
Azok is menjenek a francba, akik azt terjesztik, hogy van kisbabánk... merthogy ilyen is van... De pont azok honnan veszik??? Mindegy. Még egy ok az összetörésre... Kezdem megszokni.
Most úgy érzem, mégsem hiányoznak azok, akikről tegnap még azt hittem, hogy hiányoznak...
Most úgy érzem, mégsem hiányoznak azok, akikről tegnap még azt hittem, hogy hiányoznak...
2012. február 17., péntek
Álom
Azt álmodtam, hogy olyan emberekkel vagyok, akikkel nagyon szerettem régebben lenni.
Annyira hiányoznak bizonyos emberek........
Még mindig nem érti
Január elején volt A. születésnapja. Részben emiatt szeretett volna vendégeket hívni. Meghívta a családomat, csak ők jöhetnek számításban. Nagyon szeretünk vendégségeket csinálni, bár nem igazán szoktunk. Pedig olyan jó lenne... Természetesen a nővéreméket is meghívtuk. Féltem tőle. A. annyira aranyos, kiderítette nekem előre, hogy van-e babájuk (nincs).
Úgy alakult, hogy a nővérem férjének a nővére és anyukája is eljöttek (bonyolult). A nővérem durcásan ült végig, morgott, sértődött volt, borzasztó volt... Szegény férje jól érezte volna magát, ha V. nem szerencsétlenkedik... A mérhetetlen rossz kedve természetesen nekem szólt. Rosszul esett, de különösebben már nem lepődtem meg.
Elég hamar elmentek, mert programjuk volt. Amikor öltözködtek az előszobában D. (V. férje) mondta, hogy egyszer majd mi is menjünk el hozzájuk. Mondtam, hogy jó. Nem akartam magyarázkodni, mert már többször próbáltam, mindig falakba ütköztem, nem láttam értelmét.
Elment mindenki, mi pedig elindultunk a templomba.
Amint hazaértünk, A. telefonja csörgött. V. volt. Félig sírós hangon elkezdett hadarni, hogy neki milyen rossz, hogy mi nem megyünk hozzájuk. Jó sokáig beszélt, A. kihangosította a telefont. Megkérdezte, hogy miért hívtuk őket. A. nem tudott semmi okosat válaszolni, mert nem volt erre semmi különleges magyarázat. Hívtuk, mert a családhoz tartoznak, máskor is szoktuk hívni, egyébként én akartam, hogy jöjjenek, és pont azért hívtuk, amiért mondjuk más testvéreimet is. Azt mondta, hogy többet ne hívjuk őket, mert így nem akar jönni, hogy nem vagyunk rájuk kíváncsiak...
Az is szóba került, hogy neki nagyon rosszul esett, hogy amikor nekem nagyon nehéz volt, ő próbált segíteni. Na itt megállnék egy kicsit. Lehet, hogy ő segíteni akart, de nekem borzasztó volt a nyomulása. Rajta kívül MINDENKI megértette, hogy nem akarok senkivel beszélni,kommunikálni, mindenkitő időt kértem. Ő nem értette meg, és felhívott. Még a kórházban felhívott, és HÜLYESÉGEKKEL FÁRASZTOTT. És ez nem túlzás...
Majd azt is közölte hisztizve, hogy neki rossz, hogy nincs kapcsolatunk, mert mi hasonló helyzetben vagyunk.
HASONLÓ? Miben hasonlít? Abban, hogy nincs gyerekünk. De pusztán a tény hasonló. Más nem. Nem tudom, hogy mit képzel ezzel kapcsolatban...
ELEGEM VAN ABBÓL, HOGY MINDENKI KÉPZEL VALAMIT!
Menjenek a fenébe a találgatók!
Beteg vagyok. Egész héten hiányoztam a munkahelyemről. Két hete szintén beteg voltam. Talán az még önmagában nem is lett volna "gáz", de az, hogy megint beteg lettem, szerintem sokaknak maximális bizonyíték volt arra, hogy igen, tuti, hogy AZÉRT hiányzom....
Annyira nagyon rosszul esik, hogy ilyen feltűnően pásztáznak állandóan. Annyira elegem van a rohadt béna és lúzer kíváncsiskodó, de azt álcázni próbáló hülyéből!
Ha saját magamat nézem, több okból is utálom, ha beteg vagyok.
1. Miért vagyok állandóan beteg? Miért vagyok ilyen gyenge? Miért nem engedi a szervezetem, hogy végre túl tudjak lépni bizonyos dolgokon/magamon???
2. Ahányszor hiányzom, mindig attól rettegek, hogy vajon mit gondolnak. Már az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy azért hiányzom, mert annyira félek attól, hogy hiányozni fogok.
Hétfőn felhívtam a munkahelyemet, hogy nem megyek. Az előző betegségemnél naponta 1-2 alkalommal felhívtak ezzel-azzal. Most gyanúsan nagy volt a csend. Aztán valamelyik nap felhívott az igh., hogy a tervezett pénteki programra nem kell mennem, mert valaki elvállalta a részemet. (Kötelességtudatból betegen is bementem volna.)
Aztán felhívott (éreztem, hogy közben mosolygott, és nem őszinte) a végtelenül primitív (a szó legrondább értelmében véve) hogy "akkor te most pontosan miért is hiányzol"?
A FENÉBE! Mit gondol ez? Mondtam, hogy azért, mert beteg vagyok, ez és ez a bajom. De köpni-nyelni nem tudtam valójában. Legszívesebben a jó büdös francba küldtem volna inkább el. És ha azért hiányoznék? Mit gondol, majd neki elmondom. Egyébként meg nem AZÉRT hiányzom, és neki egyáltalán semmi köze nincs ehhez. Annyira rosszul esett, hogy azóta is azon gondolkozom, hogyha hétfőn megyek, mondjak-e ezzel kapcsolatban valamit. És azt hiszem, fogok. Remélem, nem gondolom meg magam addig.
Megírtam két kolléganőmnek, akikkel munkahelyi ügyben e-mailezgetek, és pont olyanok, akikkel jóban vagyok, akik közel állnak hozzám. Az egyik írt egy nagyon korrekt és szívhez szóló levelet. Leírta, amit érzek, hogy ahányszor hiányzom, annyiszor súgnak össze a hátam mögött, hogy na, vajon...
Próbálok józan maradni bizonyos értelemben, és átgondoltam, hogy én mit csinálnék a helyükben. Nem ezt. Ez biztos, nyugodt lelkiismerettel ki merem jelenteni.
NAGYON FÁJ.
NAGYON FÁJ.
2012. február 15., szerda
Kompenzáció...
Már régebben szerettem volna megírni.
Ki kellett töltenünk egy papírt a bérkompenzációval kapcsolatban. Gyorsan átfutottam a nyomtatványt, mielőtt bármit kérdeztem volna. Megakadt azon a szemem, hogy "nincs gyereke". Ez is elég rossz volt... Aztán az extra primitív titkárnő, aki kb. azt hiszi, hogy ő A Főnök. Hülye... Jónéhányszor elmondta, hogy "te csak itt ikszeld be, mert neked nincs gyereked", "neked könnyű kitöltened, mert neked nincs gyereked". Annyira rosszul esett, hogy lefagytam. Viszont ma megint beszólt. És ma elhatároztam, hogy ha még egyszer beszól, visszaszólok. És nem érdekel, ha megsértődik, vagy letagadja...
2012. január 29., vasárnap
Megkértem Istent
"Megkértem Istent... de Ő azt mondta: nem."
"Megkértem Istent, hogy vegye el a büszkeségemet,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a büszkeséget nem Ő veszi el,
hanem nekem kell feladnom azt.
Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a lelke egészséges,
a teste csak átmenet.
Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke
nem kapni, megszerezni kell.
Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, csak áldását adhatja - a boldogság rajtam múlik.
Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól,
de Ő azt mondta: nem.
A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól és közelebb visz Hozzá.
Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom,
de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.
Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni,
úgy, ahogyan Ő szeret engem.
Erre azt felelte: látom már kezded érteni.
Kértem erőt...
És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.
Kértem bölcsességet...
És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.
Kértem bátorságot,
És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.
Kértem, adjon szeretetet...
És Isten adott gondterhelt embereket,
hogy segítsek rajtuk.
Kértem kegyelmeket...
És Isten adott lehetőségeket.
Semmit sem kaptam, amit akartam.
Megkaptam mindent, amire szükségem volt.
És imáim meghallgatásra leltek."
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a büszkeséget nem Ő veszi el,
hanem nekem kell feladnom azt.
Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a lelke egészséges,
a teste csak átmenet.
Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke
nem kapni, megszerezni kell.
Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, csak áldását adhatja - a boldogság rajtam múlik.
Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól,
de Ő azt mondta: nem.
A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól és közelebb visz Hozzá.
Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést,
de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom,
de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.
Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni,
úgy, ahogyan Ő szeret engem.
Erre azt felelte: látom már kezded érteni.
Kértem erőt...
És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.
Kértem bölcsességet...
És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.
Kértem bátorságot,
És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.
Kértem, adjon szeretetet...
És Isten adott gondterhelt embereket,
hogy segítsek rajtuk.
Kértem kegyelmeket...
És Isten adott lehetőségeket.
Semmit sem kaptam, amit akartam.
Megkaptam mindent, amire szükségem volt.
És imáim meghallgatásra leltek."
2012. január 28., szombat
Túlzott elvárás?
Nem akarok az emberek felé túlzott elvárásokkal lenni, de...
Hogy mennyire nem értik, hogy mi miért fájdalmas...
Elveszítettük a Kisbabánkat, és valamennyire az életünket is. Legalábbis a korábbit. De miért akar mindenki azzal vigasztalni, hogy lesz majd másik kisbabátok.
Igen, mi is szeretnénk, talán jobban, mint bármi mást, de a fájdalmunk nem (csak) erről szól...
Már megint...
"Nagyon rossz, ha elmondok valamit?"
Déjà vu... De már hányadszorra? És még hány ilyen lesz? Ez a kérdés most nem engem ért, hanem A.-t. Persze neki is rosszul esett. Ráadásul egy olyan embertől, akitől nem vártuk volna, és ráadásul ezzel próbált "békülni" (...). Már nem lepődünk meg semmin. Én legalábbis tényleg nem. Nagyon csalódott vagyok... Úgy általában...
2012. január 20., péntek
Nem találok szavakat
Nemrég rádöbbentem valamire:
Valamiért azt érzem, hogy a világ csak azokat a felnőtteket ismeri el embernek, akiknek van gyerekük. Alap dolog a család...
Nem részletezném a dolgot, de nagyon megdöbbentett.
Már megint...
Hétfőn találkoztam valakivel, akivel azóta nem találkoztam, sőt... De tud a történtekről. Nagyon nehéz volt. Bármit megtettem volna, hogy elkerülhessem a találkozást... Nem lehetett. Nagyon összetörtem. Mivel mások is voltak ott, visszatartottam az érzéseimet. De üvölteni tudtam volna...
Tegnap este olyan sebem szakadt fel, hogy azt hittem nem bírom ki... Ez az a dolog, amit nem vagyok képes leírni, és még sose írtam le. A.-val is csak egyszer próbáltam erről beszélni, de nem sikerült. Természetesen nem miatta...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)