Azóta...

Az elmúlt kicsit több, mint egy évünk nem csak lelkileg volt "rögös", de erről direkt nem írok itt... Ezekről csak A. és én tudunk. Jobb így.

Kicsi Babánknak szeretettel

Kettősség

(Hasonló dolgokról már írtam korábban.)
Rengeteg energiámat elveszi az, hogy kettős életet kell élnem. Igyekszem senki előtt nem mutatni a fájdalmamat. Nehéz, mert amikor úgy nézek ki, mint akinek semmi baja, akkor is a Kisbabám jár az eszemben. Nagyon sokszor erősnek kell látszanom. De olyankor is sírok belül... Nehéz.

Ijesztő gondolataim

Időnként, amikor nagyon el vagyok keseredve, ijesztő gondolatok kerítenek hatalmukba. Egyik visszatérő démonom, hogy Isten azért vette el a Kisbabánkat, mert jobb azoknak, akiknek nincs. Ilyenkor, amikor rájövök, hogy mik járnak az eszemben, ideges leszek, hogy hogy lehetek ennyire zavarodott, mert persze tudom, hogy ez nem így van...

Azt is szinte bemagyarázom magamnak, hogy jobb, hogy nincs gyerekem, mert úgy se bírnék gondoskodni róla. Alkalmatlan vagyok rá. Ez akkor jut eszembe, amikor nagyon mélyen vagyok, és babákat látok. Ezek által még mélyebbre kerülök... 

Isten nem engedte el a kezemet

Nagyon elgondolkodtató, hogy ez az idő, ami azóta telt el, hogy meghalt a Babánk, mennyi mindent adott. (Szinte rossz is ezt leírni...)

A.-val sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Nem csak "megedzett" minket ez az esemény, hanem még jobban "össze is edzett". Számtalan nehézség érhet egy fiatal házaspárt, de ez talán a legnehezebbek között van. A legmegérthetetlenebbek egyike. Felfoghatatlan. Mert Ő maga az ÉLET.

Ami még nagyon fontos: sokkal közelebb kerültem Istenhez. Lehet, hogy nem pontos a megfogalmazás. Sokkal jobban tudom Őt szeretni (nem haragszom már rá). Próbálom megérteni, hogy miért történt ez. Nem biztos, hogy sikerülni fog. De tudom, hogy tőle van. Sokkal több mindenben látom Istent és az Ő jóságát. Nehezebb és egyszerre szebb is így az élet. 

A fájdalom természetesen nem szűnt meg, nem enyhült, sőt... Rosszabb pillanataimban szinte ijesztőek, amik eszembe jutnak...

Karácsony

Megint szomorú.

Nincs karácsonyi hangulatom. Nem szeretem ezt a kifejezést, de akkor sincs...

Az utóbbi időben rengeteget dolgoztam, nem volt se időm, se energiám másra gondolni, mint a munka. 

Karácsonyra csak magamban gondoltam, nagyon mélyen magamban. 

A tavalyi karácsonyunk egészen szomorú volt. A mostani sem volt vidám, harsány. Féltem is tőle, mert az emlékek nagyon intenzíven élnek bennem. 

Az is furcsa volt, hogy kettesben karácsonyoztunk. Régen, még otthon, mindig sokan voltunk. Ez, hogy most csak ketten álltunk a fánál, szokatlan...

Valahogy tudat alatt a tavalyi karácsonyunkkal kötöttem össze a mostanit. Az volt az első közös karácsonyunk, és nagyon szomorú volt. Ha nem így történtek volna a dolgok, se tavaly, se idén nem lettünk volna kettesben. Felfoghatatlan.

Amíg otthon laktam, karácsony másnapján mindig rokonlátogatóba mentünk Nagyon szerettem ezeket. Tavaly nem mentünk. Idén sem. Hiányzik. Nagyon. Szerettem volna menni. De mégsem. Vagy mégis? Nem, mégsem...

Nem akartunk a nővéremékkel találkozni, ez az egyik legjelentősebb ok. Nem ért minket. De ez csak az egyik. Nem tudjuk, hogy van-e a kisbabájuk, de nem szerettem volna ott  megtudni, hogy van. Nem féltékenység miatt. Néha azt érzem, hogy már elég erős vagyok, de aztán hamar rájövök, hogy nagyon nem...

A.-t annyira szeretem. Mondtam, hogy menjünk el a családi "körútra", de mondta, hogy ne, mert félt engem. Nem szeretné,ha összetörnék, és hogy valami elrontsa a karácsonyunkat.  Önzően hangozhat. Ennél sokkal bonyolultabb a dolog, csak nem tudom leírni.

???

Ééés... babaprojekt?
A legundorítóbb kérdés, a legundorítóbb megfogalmazás.
Ezt a kérdést csak a leggyökerebbek teszik fel. Ma reggel, egy javából depressziós hétvége utáni hétfő reggelen már csak ez a kérdés hiányzott.
Ráadásul egy olyan valaki tette fel ezt a kérdést, aki tudja, hogy mi történt... Legalábbis hallotta a történetet elég részletesen...


Miért ilyenek az emberek?

Köszönöm!

Köszönöm, kicsi Babám, hogy segítettél!

Közeleg...

Közeleg az a bizonyos nap... Most lesz egy éve, hogy meghalt a kicsi Babánk. 

Nagyon nehéz. Ráadásul (vagy szerencsére) mostanában nagyon sok erőre van szükségem, mert egy nagyon nagy feladat vár rám a munkahelyemen.

Kicsi Babánk, ugye segítesz?

Nagyon hiányzol!

Egy éve

Még mindig nagyon intenzíven élnek bennem az egy évvel ezelőtti dolgok...
Szinte napra pontosan tudom, hogy mi történt az előző évben ilyenkor. A mai nap különösen nehéz volt, mert nem csak egy "sima" nap volt, ott voltam, ahol egy éve is pont ezen a napon. Annyira fáj...
És A. egy éve ezen a napon mondta el valakinek, aki nagyon kedves és nagyon fontos számunkra, hogy Kisbabánk lesz. És ő is ott volt. 

Mindenszentek és Halottak napja

Pofon

Ezt is korábban szerettem volna írni, de nem sikerült. 

A bátyám felhívott a születésnapom körül, azt hiszem felköszönteni, és mondani, hogy nem tud eljönni hozzánk (meghívtuk).

Beszéltünk néhány szót, kérdezett néhány dolgot. Nem igazán vagyok nyugodt, amikor vele beszélek, mert mindig félek, hogy mikor fog beszólni. Szeret kellemtlen kérdéseket föltenni, de úgy vagyok vele, hogy remélem, hogy ebben a témában azért nem mer tapintatlankodni...

Tévedtem.

-És más hír mikor lesz?

Egyértelműen arra gondolt... Annyira elszomorodtam. Hogy tud így belém rúgni. Nem beszélek vele túl gyakran, úgyhogy tényleg fogalma sincs, hogy miken megyünk keresztül, de rajta kívül mindenki érti a dolgot. 
Természetesen úgy csináltam, mintha nem hallottam volna a kérdést...
A.-nak el se mertem mondani. Csak sírtam, és újra össze voltam törve... 

Nem ért

Még mindig nem ért a nővérem. Egész máshogy gondol mindent, mint én. Annyira más, hogy szinte ijesztő.

Volt egy nagy veszekedésünk. Nem részletezném, csak a végét.

Amikor már végképp azt éreztem, hogy csak akkor tudunk átjutni az egymás melletti elbeszélésen, ha elmondom, ami bennem van, hogy mi mindenen mentem lelkileg keresztül az elmúlt időszakban, belekezdtem... Úgy vert a szívem, hogy azt hittem rosszul leszek. Túlzás nélkül.

Engem egyáltalán nem érdekel, hogy korábban milyen jelentéktelen dolgok miatt veszekedtünk, mi miatt tartunk ott egymással kapcsolatban, ahol tartunk. Mondtam, hogy én egyáltalán nem haragszom azok miatt, amik akkor történtek. Az életem olyan dimenzióba került, ahol ezek a problémák nem léteznek.

Az én életem 2010 augusztásában és decemberében kezdődött. Nem érdekel, hogy korábban mi volt, mert mondhatom, hogy azok szinte nem is az Életről szóltak.

A vitánk/beszélgetésünk/egymás melletti elbeszélésünk végén mondtam, hogy fogalma sincs, hogy miken mentem és mentünk át az elmúlt időszakban, nem is tudhatja, és azt kívánom, hogy ne is tudja meg. 

Szinte rosszul voltam, amikor már sírva mondtam neki ezeket, mert annyira nem értett, és nekem annyira fájt, hogy neki ez ennyire semleges, és fájt, hogy ilyen intim érzésekről beszélek. Csak A.-nak mondtam el eddig a nővéremmel kapcsolatos dolgokat.

Tényleg a rosszullét határán voltam, annyira felkavart az egész. Ráadásul a legnagyobb késszúrás csak ezek után ért:

Mindezekre az volt a reakciója, hogy "tudom, hogy felszínesnek tartasz minket!"

Neki ez jött le belőle. Azt hittem, meghalok... Ekkora fájdalmat. Zokogtam. És mit mondott ezek után Anyukámnak? Azt, hogy még ebből is én jövök ki jól...

MI NEKI A JÓ EBBEN? AZ, HOGY ELVESZÍTETTEM A KISBABÁMAT, ÉS AZÓTA  AZ ÉLETTEL/ÉLETÉRT KÜZDÖK???

Talán tényleg nincs miről beszélnünk egymással.

(És rettegek attól, hogy bejelentik, hogy babájuk lesz...)

Annyit mondtam erre, hogy "menj a francba", és lecsaptam a telefont. 

Egy éve

Ezt több, mint 2 hete írta, csak nem tettem ki, mert szerettem volna még írni hozzá. Nem sikerült.)

Ma van a születésnapom. 25 éves lettem. És nincs Kisbabám. Ez nem azért fontos, mert ez korhoz van kötve, hanem azért, mert egy éve volt, és most nincs. Olyan fájó. Ez az őszi idő teljesen felkavar. Előttem van, hogy mi minden történt egy éve. Egy éve ilyenkor még nem is tudtam, hogy már velünk van a Kisbabánk. 

...

"Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet, és járd végig az utamat.  Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet. ...Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem, és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam. ... S mindegyik botlás után állj fel, és menj tovább, úgy ahogy én tettem. Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz!"

Együtt

Nagyon szeretem A.-t!

Még most sem tudom felfogni, hogy hogyan lehetséges két ember között ilyen különlegesen csodálatos kapcsolat, mint a házasság - szerelem (a kettő összetartozik).

Rendszeresen rácsodálkozunk arra is, hogy mi (A. és Zs.) házasok vagyunk. Hogy ez mekkora ajándék. És nekünk részünk lehet ebben...

Lemaradt

(Ezt is egy korábbi bejegyzésnél szerettem volna megírni.

És leszögezem, hogy elegem van ebből a témából!!! Nem szeretnék többet erről írni!)

Amikor Kr. azt a bizonyos levelet írta  márciusban(Tapintatlanságok, tüskék, sérülések), fogalmam sem volt, hogy hogyan reagáljak rá, már írtam, hogy miért. Megkérdeztem néhány embert, hogy ők mit lépnének. Olyanoktól kértem segítséget, akik szinte 100%-ban ezeket élik át. Adok a véleményükre. Tehát nem hirtelen felindulásból írtam Kr-nek, amit írtam.

És A. is, aki nagyon józan ebben a nehéz helyzetben is, egyetértett azzal, amit írtam, bár azt tanácsolta, inkább el se olvassam, amiket ő ír.

Különbség

(Ezt már korábban le szerettem volna írni.)

Amikor az emberek korábban vigasztalni próbáltak... (Mostanában csak angyon kevés emberrel találkozom, úgyhogy a "veszély" jelenleg nem áll fenn...)

...fogalmuk sincs, hogy mi történik ilyenkor valakivel, aki elveszítette a Kisbabáját. (Ez persze - szerintem - nem menti fel a tapintatosság alól...)

Ezeket csak azok érthetik, akikkel ugyanez történt és történik:

1. első gyermek (lett volna)
2. vágytak rá
3. nincs magyarázat a történtekre
4. félnek attól, hogy ez megismétlődik
5. félnek attól, hogy soha többé nem lehet gyermekük
6. azóta sincs gyermekük (akármilyen okból, nem feltétlenül azért, mert nem lehet)

Ha már az egyik pont nem egyezik, akkor fogalma sincs az illetőnek arról, hogy miért olyan nehéz ez.

1. Első gyermek

Ha valakinek már van gyereke, akármi is lesz, ő már ott van neki. nem kell attól rettegnie, hogy esetleg nem lesz gyermeke. (Igen, ezektől függetlenül nekik is ugyanúgy fájhat egy ilyen dolog, sőt, lehet mondani, hogy még talán nehezebb is nekik, mert tudják, hogy mit veszítettek. Ezzel egyébként nem értek egyet, mert ezeket a fájdalmakat nem kilóra mérik, és egyébként sincs semmi értelme ezeket hasonlítgatni!)

2. Vágytak rá

Nem csak "úgy lett", hanem kérték, imádkoztak érte, és már akkor szerették, amikor még nem is volt.

3. Nincs magyarázat a történtekre

Semmi magyarázatot nem tudtak adni az orvosok a történtekre, csak annyit, hogy biztos beteg lett volna stb... (Bár én a hematómára gyanakszom, arra, amit nem nekem kellett volna észrevennem...)

4. Félnek attól, hogy megismétlődik

Ez is egy olyan érzés, amit csak az tud, aki átment ilyenen. Erősen összefügg azzal, hogy

5. Félnek attól, hogy soha többé nem lehet gyerekük.

Szörnyű lett volna az is, ha a Kisbabánk úgy hal meg, hogy egyszercsak eltűnik onnan (tudom, ilyen nincs), mert akkor is angyon hiányozna, de annyi minden más szörnyűségen kellett még átmenni, azoktól is rettegek...  

6. Azóta sincs gyerekük (akármilyen okból, nem feltétlenül azért, mert nem lehet)

• nem lehet
• nem is próbálták még, mert még lelkileg nem állnak Rá készen
• próbálták, de nem lett

Azt is nagyon nehéznek tartom, hogy valaki egy vagy több kisbabáját elveszítette, és nem lett neki gyermeke... és már nem is lehet, mert a kora már nem engedi... Nem is tudom, hogy tudnak valakik ilyen keresztet hordozni, de minden tiszteletem az övék.

Viszon az ő magyarázataikat/vigasztalásaikat sem szeretem, ha ez kb. az, hogy: "én is kibírtam" (természetesen mindez szebben megfogalmazva... de...) Mert ez is más.

Válasz

Megkaptam annak a bizonyos valakinek (Kr.) az sms-ének a hiányzó részét.

Egy részlet a válaszából: "Nem tudom, hogy milyen jóvátehetlen hibát követtem el ellened, hogy így bánsz velem!"

200% helyett 300%, hogy nem érti, hogy mi van...

Miért, hogy bánok veled?

Megkértelek, hogy ne írj, hogy tudjak gyógyulni. Mi olyan érthetetlen és szörnyű ebben?! A., akivel csak beszélt, amikor meghalt a Kisbabánk, mindenkit megkért arra, hogy ne keressenek. Rajta (Kr.) kívül szinte mindenki megértette... Ha az okot nem is, de a kérést igen. Ugyanazt tapasztalom Kr.-nek ennél a levelénél, amit annál a bizonyos levélnél. ("Nekem is szarul esne stb.") Nem azért kértem, hogy ne keressen, mert "jóvátehetlen hibát követett el ellenem". Azzal a levéllel iszonyúan megbántott, de mégcsak nem is arról van szó. Hanem arról, hogy ahányszor felbukkan, annyiszor szakadnak fel a sebeim. Hogy nekünk is lenne egy 2 hónapos Babánk, mi is joggal hívhatnánk magunkat családnak stb. (Ha már muszáj volt így aláírnia az sms-t... És megértem az örömét, én is boldog lennék, ha lenne Kisbabánk, és nem halt volna meg. De fordított esetben, ha már mindenképpen írni szeretnék, kétszer is meggondolnám, hogy nem bántom-e meg valamivel az éppen a Kisbabája elveszítése miatt nagyon összetört és elkeseredett címzetett...) A másik fajta sebek pedig azok, amiket a Kisbaba elvesztésének kapcsán szereztem. Akár maga a kórház, de említhetnék konkrétabb dolgokat is, pl. Dr. Fe megalázó és szemét szavai, méhszájtágítás, műtét, iszonyú vérzés, ami kapcsán még nagyobb volt a félnivaló, a rettenetes kiszolgáltatottság, a fájó üresség a szó mindkét értelmében... és még sorolhatnám.

Ezért nem szeretném, hogy keressen, mert ezek mindig előjönnek. Elég vagyok én magamnak, nem kell, hogy más is felkavarjon.

(Úgy érzem, inkább én tehetném fel ezt a kérdést, vagyis tehettem volna fel, hogy MIÉRT BÁNSZ ÍGY VELEM? Különös kegyetlenségnek tartom, hogy egy olyan embernek ír valaki részletes beszámolót a babavárás legszebb és legzökkenőmentesebb történéseiről, aki nem sokkal korábban veszítette el a Kisbabáját, és akinek ilyen szörnyűségeken kellett átmennie (...). Miért bánsz így velem???

De most komolyan! Olyan nehéz megérteni, hogy valakinek mekkora fájdalom az, hogy elveszítette a Kisbabáját? Ez ennyire bonyolult dolog? Ha valaki nem tudja semennyire elképzelni, hogy ez milyen nehéz, akkor legyen csak simán együttérző egy számára érthetetlen, az érintettnek pedig egy óriási megpróbáltatást, szenvedést, szinte élet-halál kérdést (lelki értelemben) jelentő fájdalom iránt... Ez valaki számára tényleg ennyire semleges esemény??? Képtelen vagyok felfogni...

És ezek miatt is jobb lett volna, ha nem ír, amíg nem állok készen arra, hogy magamtól keressem őt... Mert olyan túlérzékeny állapotban vagyok, hogy szinte lehetetlen leírni. Mindenről a Kisbabánk jut eszembe, és ezzel újabb és újabb szúrások kerülnek a szívembe. Ha nem írt volna, "megspórolódhatott" volna köztünk az újabb feszültség, és a gyógyulás útján stabilabban haladhattam, volna tovább...

(V. esküvőjéről, vagyis arról, hogy ők is ott voltak, és nekem milyen érzéseim voltak közben, már nem is írok többet. Tuti, hogy azt sem érti, de kész elméletek vannak a fejében azzal kapcsolatban is. Elszomorító.)

Félelmek 3.

Onnantól kezdve, hogy "Nincs szívműködés.", motoszkál bennem egy gondolat, amit inkább félelemnek hívnék: az, hogy mi van, ha ez, hogy meghalt a Kisbabánk, csak egy szörnyűséges folyamat kezdete, és ezután még ennél is szörnyűségesebb dolgok történnek velünk ilyen téren. (Ez lehet, hogy nem értehető, de muszáj volt leírnom, hátha könnyebb lesz tőle...)

Istenem, vigyázz ránk!

Már megint...

A Tapintatlanságok, tüskék, sérülések c. bejegyzésben írtam valakiről, aki a legeslegjobban bántott meg (Kr.). Még akkor, amikor A. elmondta neki, hogy a Kisbabánk meghalt, megkértük, hogy ne keressen minket. Aztán írt több levelet is, és egyszer olyat írt, amitől végleg padlót fogtam. Ezek után megkértem, hogy ne írjon többet.

Ez a valaki írt egy sms-t az előbb, amiben boldog házassági évfordulót kíván. Kedves, hogy eszébe jutottunk. De nem értem, hogy ő miért nem érti, hogy ne írjon! Tökre boldog olyan értelemben ez a napunk... Majd alárta, hogy XY család.

Iszonyúan összetört már megint. Nem, mintha nem ez járna a fejemben megállás nélkül, hogy mi miért nem vagyunk úgy család... Ezzel megint ez "dörgölődött"  Kr. által az orrom alá, hogy mi is ott tartanánk, sőt, mi is család lennénk "kézzel fogható" formában is... De megírja, hogy ők azok... (Nyilván szerinte nem ez az üzenete lényege, hogy hogyan írja alá, bár ez is elgondolkodtató..., de bennem mégis ez hagy nyomot.) Eddig is biztos voltam abban, hogy fogalma sincs, hogy miken mentünk/megyünk át annak kapcsán, hogy meghalt a Kisbabánk, de most már 200%-osan vagyok ebben biztos. Nem is tudtam, hogyan reagáljak erre. Ne válaszoljak? De akkor megint írni fog, és megint (akaratán kívül) belém tapos. Válaszoljak? De mit? Köszönjem meg illedelmesen, és higgye azt, hogy semmi gond? (Nem büszkeségből írom ezt!!!) Vagy válaszoljak, és küldjem el a francba? (Sajnos a szívemben ez van. Még jó, hogy néha az eszem is működésbe lép...) 

Olyan sírás jött rám, mint már régen. És olyan is régen volt, hogy remegjen a kezem és a lábam.

És azért is különösen rossz ez a helyzet, mert a legkisebb mértékben sem gondolom, hogy szándékosan akar bármivel is bántani. Sőt! Tényleg biztos vagyok abban, hogy ezeket jóból csinálja.* De rossz ez így. Mert így abban is biztos vagyok, hogy fogalma sincs az egészről. A lényegi dolgokról legalábbis nincs. Mert ha lenne, akkor minimum tiszteletben tartotta volna a kérésünket. Így viszont sajnos azt érzem, hogy jobban elbeszélünk egymás mellett, mint valaha, nincs értelme ezt erőltetni.

Amikor A. először megkérte, hogy ne keressen minket/engem, azért kérte, hogy könnyebben gyógyulhassunk/gyógyulhassak. Időre volt és van szükségem... Hogy gyúgyolhassak, és eljuthassak oda is, hogy tudjam őt keresni, mert korábban elég jóban voltunk, és nem véletlenül.

Végül írtam neki.

Megkértem, hogy semmilyen formában ne keressen.

.......................................................................................

Válaszolt valamit. De a telefonom "megvédett" tőle. Csak egy szövegrészt tudott fogadni a telefonom, ami teljesen értelmetlen. Ennek így kellett lennie. Köszönöm, Istenem.

Már komolyan elgondolkoztam azon, hogy megmutatom neki a blogot, hogy fogalma legyen a történtekről, és hogy megértse, miért kérem, hogy ne keressen. Igaz, haragszom azért a bizonyos önző levélért, mert az bizony nagyon is az volt, de talán nem is harag, hanem egy tátongó seb,amibe bármi belemegy, újabb fájdalmakat okoz. Vagy mindkettő...

*Ide még annyi, hogy nemcsak direkt rosszindulatból lehet megbántani valakit...

"Jóindulatú" figyelmetlenséggel is lehet valaki nagyon bántó. Rokonságba tudom ezt állítani az önzőséggel...

Nehéz

Olyan nehéz, hogy mostanában mindenről a Kisbabánk jut eszembe. De tényleg mindenről. Nagyon intenzíven.

Nehezek az ünnepek, mert azok mindig egyfajta fordulópontok az életben. Az első házassági évfordukónk. És nincs velünk a Kisbabánk. Ha nem  így történtek volna a dolgok, egy 2 hónapos Kisbabával örülhetnénk.

Nehéz volt ugyanilyen dolgok miatt (is) a karácsony, névnapok (pedig egyáltalán nem csináltunk ezeből felhajtást), születésnap, húsvét. A házassági évfordulónk valahogy különösen nehéz.

MIÉRT TÖRTÉNT EZ? 

Emiatt a(z egyébként nagyon boldog) fordulópont miatt újra előjöttek bizonyos érzések. Tegnap este alig bírtam elaludni. Szinte ugyanúgy érzetem bizonyos fizikai fájdalmakat, mint életünk legszörnyűbb napjaiban. Nem is tudom, hogyan lehetséges ez. Mindent éreztem.

Nem tudom, más hogyan tud túljutni ezeken a fájdalmakon. Semmihez nem hasonlítható ez az érzés.

MIÉRT TÖRTÉNT EZ?

Évforduló

Egy éves házasok vagyunk.

Szép, gyönyörű, hálával teli a nap, de mégis nagyon szomorú.

IstenIsten! Köszönjük egymást, és köszönjük az elmúlt egy évet! Kérünk, legyél velünk továbbra is! Gyógyíts minket, és vigyázz ránk!

Drága Kisbabaangyalkánk! Vigyázz ránk, a szüleidre!

Köszönünk mindent!

Hiányzik

Annyira hiányzik a Kisbabánk. A fizikai üresség érzése valamennyire tompult, de a lelki nem. Sőt, talán még rosszabb. A hirtelen sokk már nincs meg, de annyira HIÁNYZIK!

Egyedül

Nem szeretek egyedül lenni. Másokkal sem. Csak A.-val. Annyira nem jó ez így... Pedig kezdtek jobbnak tűnni a dolgok...

Szembesülés

Ma (közvetetten) újból szembesülnöm kellett azzal, hogy mennyire nem (vagy csak alig, felszínesen) érinti meg az az embereket, hogy valaki elveszíti a Kisbabáját. Miért van ez? Ráadásul sokszorosan rosszul érint, ha családtagról van szó. Vagy ha olyanról, akihez közelebb állhat ez a téma, mint az átlaghoz... Vagy ha lenne aggódnivalója a gyermekvállalás terén. De főleg, ha ez mind együtt van... Miért?

Ma újra, különösen hangsúlyosan tudatosult bennem az is, hogy mennyire szeretem A.-t, és hogy mennyire hálás vagyok érte. Felfoghatatlan, hogy létezik ilyen gyönyörű emberi kapcsolat, mint a házasság. Ez egy akkora csoda! Néha még most is nehezen hiszem el, hogy nekem is részem lehet ebben.

Az eszem itt befejezné ezt a témát, de a szívem azt mondja, hogy írjam le azt is, hogy mennyire szeretnék Kisbabát, hogy a világ legnagyobb csodájában is részem lehessen. Szeretném, hogy Isten a szerelmünket gyermekekkel is megáldja!

Köszönöm A.-t!

Itthon

Itthon vagyok már egy ideje. (Ilyen a munkahelyem.)

Sokszor nem csinálok semmit (semmi hasznosat). Egész nap azt várom, hogy A. újra itthon legyen. Reggel, amikor A. elmegy dolgozni, attól a pillanattól várom, hogy hazaérjen, és félek, hogy ne történjen vele semmi baj (nem dolgozik veszélyes helyen...). Eléggé szétcsúsznak a napjaim. Lehet, hogy sok a "szabadidőm" (Senki ne irigykedjen!), de ebben a helyzetben nem biztos, hogy ez olyan jó. Ha csinálni kell valamit, az nem megy, ha nem kell, az nem megy.

...és eközben lelkiismeretfurdalásom van, hogy az értékes idővel ezt teszem...

Szünet?

Ennyi idő elteltével azt hiszem, már jobban kéne lennem... Mostanában kifejezetten rosszabb minden.

Úgyhogy arra a döntésre jutottam, hogy megpróbálom a témát minél távolabb tartani magamtól. Egy ideig nem fogok írni, megpróbálok másra koncentrálni. (Mintha eddig nem ezt próbáltam volna...) A blog írásának egyik oka az volt, hogy megpróbáljam kiírni magamból azt, ami bennem van, hátha segít. Segített is. De most minden megint nehéz.

Tele vagyok kétségekkel és kérdésekkel, ismét próbál úrrá lenni felettem az elkeseredettség...

Most mindent nagyon rossznak és nehéznek érzek.

Egy gondolat

(Lehet, hogy már írtam korábban)

Azért ilyen különlegesen nehéz elfogadni a történteket, mert nem ez az élet rendje...

Megszületünk, meghalunk.

De a mi Babánk (úgy szó szerint) meg sem született, előtte meghalt... Semmivel sem tartom kisebb fájdalomnak azt, hogy valaki a már megszületett gyermekét veszíti el, sőt... A mi esetünkben külön nehéz az (legalábbis nekem), hogy az Élet "rendjének" elfogadásával is meg kell küzdeni...

(Sokszor komolyan azt hiszem, hogy már nem vagyok normális...)

Néhány dolog

• Hogy lehet ezt ép ésszel kibírni?
• sírás, óriási teher
• beszélgetés A.-val a történtekről
• érzékenység, sebek
• Meglepő, hogy milyen kevés embert érint meg egy ilyen dolog, és akiket megérint, azokat is hogyan.
• Ha valaki tudja, hogy mi történt velünk, az a baj, ha nem tudja, az a baj.

Most nem tudom ezeket a pontokat kifejteni, pedig tudom, érdemes lenne. Talán majd máskor.

Az elmúlt egy év

 Elég súlyos ez a téma. Sajnos nem tudok szépen írni, és néha nagyon nehezen tudom megfogalmazni az érzéseimet... Itt is, mint a megbocsátás terén, komoly hiányosságaim vannak.
Azért házasodtunk össze, mert Isten egymás felé vezetett minket, egymás felé az egyik legkülönlegesebb érzést táplálta bennünk, megnyitott minket rajta keresztül egymás iránt. Ezekből nőtte ki magát a gyermekek iránti vágyunk.
Nem gondolom, hogy a Kisbabánk elveszítésével Isten a szeretünket szerette volna próbára tenni. Vagy csak mélyíteni akarta? Gondolom, minden házaspár úgy gondolja, hogy elég erős a kapcsolatuk. Szerintem sok felszínes ember van, nem önteltségből írom, de szerintem mi nem tartozunk közéjük. (Nem szerencsés ilyen kategóriákat kitalálni, tudom.) Azzal, hogy Isten így megpróbált minket, még távolabbra emelt bennünket a felszínes dolgoktól, és talán emberektől is. Nem tartom azokat az embereket egytől egyig felszínesnek, akikkel az elmúlt 7 és fél hónapban nem kommunikáltam, de azért vannak köztük . Ők azok, akik a legkevésbé tudnak együttérzőek lenni, és a legkevésbé tudják szerintem elképzeni azt, hogy ez mekkora fájdalom, és hogy bárkivel bármikor történhet ilyen vagy ehhez hasonló megpróbáltatás. És ehhez alázat kell. Rengeteget lázadtam, és sokszor még most is lázadok, de az alázat kegyelmét igyekszem egyre helyesebben befogadni.
Mindezek ellenére nagyon sokszor azt érzem, hogy az elmúlt egy év bár meg se történt volna. Undorító, hogy ez van bennem. Amikor ezeket kimondom, rögtön haragudni kezdek magamra, hogy hogy lehetek ilyen hálátlan, és kezdődik a belső toporzékolás Isten felé, hogy miért vagyok ilyen tudatlan/analfabéta az Ő nyelvén. Mert az eszem és a szívem is tudja valahol mélyen, hogy Isten mindent értünk tesz, de ezt mégis hogy csinálhatta velünk? Miért nem látom még az értelmét? Miért nem tudom elfogadni az ő akaratát? Akkor milyen keresztény vagyok én, ha az imában merem azt mondani, hogy "Legyen meg a Te akaratod."...
És imádkozhatok egyáltalán magamért, hogy adja meg nekem Isten a bölcsesség kegyelmét? ("Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is." Fil 2,4) De én nem csak ezért szoktam imádkozni, hanem szinte már követelem azt, hogy tegyen minket alkalmassá arra, hogy gyerekeink lehessenek (nem feltétlenül testi dolgokra gondolok).Vagy magunkért ne imádkozzunk, mert az önzőség? Isten úgyis megadja, ami kell nekünk, és elveszi, ami nem kell...? ("Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok." Jn 15,7) Akkor imádkozhatok magamért is? Olyan zavarodott vagyok. Jobb pillanataimban arra gondolok, hogy Isten nagyon sürgetőnek látta a dolgot, hogy rendet rakjon nálam. Az összevisszaságot lesöpörte a polcról, és szépen lassan, darabonként teszi oda vissza őket.

Házasságunk első ideje maga volt a Mennyország. Határtalan boldogságban úsztunk, nem győztük megköszönni a sok ajándékot, amit Tőle kaptunk. Az az évem nekem külön is túlcsorduló volt: lediplomáztam (valahol mélyen sose néztem ki magamból), a diplomakoncertem nagyon szépen sikerült, a munkahelyemen sikerült helytállnom, a gyerekek szerettek, sikereket értünk el együtt, elismertek stb. Sokszor megfordult a fejemben, hogy ez a hét bő esztendő, de vajon mikor jön a hét szűk? És eljött...

Néha sajnos azt érzem, hogy az elmúlt egy év eredményeként nem tudok semmit felmutatni. De tudom, nem is kell. (Nem a kirakatnak élünk.) Azért érzem ezt, mert az egyetlen eredményként a Kisbabánk jut eszembe (ha velünk lehetne). De csak azért érzem ezt, mert az a dolog elindult, csak...
Október végétől,  a kórházas időszak kezdetétől, a boldogság mellett már ott volt az aggodalom, majd december 9-től a főszerepet a bánat, az elkeseredés, a csalódottság vette át, és azóta is jórészt ezek határozzák meg a mindennapjaimat.
Biztos, hogy Istennek komoly oka volt erre... de nehéz ezt elfogadni és megérteni... Legalábbis nekem. Ha nem kaptuk volna a Kisbabánkat, máshogy éltünk volna. Nem mondom, hogy jobban vagy rosszabbul, nem ilyen síkra gondolok. Nem a Babánk tette volna ki a gondolataink és érzelmeink nagy részét, máshova került volna a fő hangsúly. Így, hogy Ő velünk volt 16 hétig, addig ő volt a legfontosabb ember kettőnk életében, majd az elveszítésekor az Ő hiánya és a veszteség okozta fájdalom próbál irányítíni minket.
Nagy kérdés - és szerintem teljesen értelmetlen is - az, hogy mi a "jobb": ha valakinek nem lesz babája, vagy az, hogy elveszíti, ahogy mi. Nyilván a két érintett fél mást gondol erről. Jelenleg nem tudok nagyobb fájdalmat elképzelni annál, ha valaki elveszíti a gyermekét. Valahol ez ösztönösen van bennünk.
És itt jön az a kérdés is, hogy miért ilyen nehéz a továbblépés. Mert ott van mellettem a szerető férjem. Kettőnkből jön létre a házasság, a gyermek már csak még nagyobb ajándék.
A fájdalmak mértékének összehasonlítását egyébként sem látom hasznos dolognak. Mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb, nem találomra kaptuk őket. Mégis egészen speciális megpróbáltatásnak és keresztnek tartom azt, ha Isten egy olyan valakitől szólítja el a babáját, akiknek már 16 hetet adott együtt lenni... És ő lett volna az első babánk...
Semmivel sem tartom kisebb veszteségnek, ha valaki kisebb babáját veszíti el, vagy többedik gyermekét. A veszteség érzése ugyanaz. A körülmények és talán a fájdalom mások. Nagyon más jellegű kísérőfájdalommal jár(hat). (Pl. Lehet egyáltalán gyerekem?) A gyógyulás is más, ha van(nak) nagyobb gyerek(ek) a családban. Szerintem nem tudja magát elhagyni annyira az ember, mert nem lehet (bár az se biztos, hogy jó...). Természetesen nem cserélnék senkivel. És ha megkérdezné Isten, hogy kitörölje-e az életünkből az elmúlt egy évet, természetesen nemet mondanék. Nagy hálával gondolok az együtt töltött 16 hetünkre. 

Túléltem

Túlvagyunk a nővéremék esküvőjén. Nem volt egyszerű, sőt...

Féltem azoktól az emberektől, akik ott lesznek. Nem akartam senkivel se találkozni. Azon is nagyon elgondolkoztunk, hogy jó-e az, hogy mi megyünk. Újra szembesülnöm kellett a gyengeségemmel, és újra meg kellett küzdenem a túlérzékenységemmel. Persze mindezt igyekeztem magamban lerendezni, legfeljebb A.-t avattam be.

Az esküvő előtt volt egy kis technikai hiba, úgyhogy a szertartás alatt volt min izgulni. Örülök, hogy ki tudtam mondani azt Istennek, hogy az este folyamán bármi kellemetlenséget (találkozások, tapintatlanság, jótanács...) elviselek, elfogadok, csak a nővéremnek (V.) legyen jó. Isten ezt komolyan is vette, komolyabban, mint gondoltam (na, ilyan gyenge vagyok), mert próbatételből akadt egy pár. Amikor csak lehetett, igyekeztünk nem szem előtt lenni (= diszkrét "bújócska"), könnyebb volt így. Nem egy pillanat volt, amikor jobbnak láttam volna inkább rögtön hazaindulni. Végül elég sokáig maradtunk.

Az esküvő maga viszont elég fájó dolgokra ébresztett rá (ismét).

• Az elmúlt egy év értelme (Egy hét múlva lesz az első házassági évfordulónk. Mi történt azóta?)
• Mit keresek én itt? Miért csak ketten vagyunk itt?
• A szív és az ész miért mondanak időnként teljesen ellentétes dolgokat? Akkor milyen ember vagyok valójában?
• SZABAD MAGUNKÉRT IMÁDKOZNI???

A vacsoránál is voltak olyan pillanatok és emberek, amik igencsak elszomorítottak. Végülis szerintem minden jól sikerült, V.-ék boldogok, én is túléltem az estét. 

Nem tudom szebben megfogalmazni a dolgot, de volt egy pont, amikor majdnem beolvastam valakinek. Egy olyan embernek, akinek eddig gyakorlatilag minden az ölébe hullott (erről nem tehet), de emiatt nem annyira alázatos, és szeret másokat lenézni. (Tudom, én meg nem vagyok Isten, hogy ítélkezzek...)

És amitől a legjobban féltem: Kr. (a lány, aki 1 héttel későbbre volt kiírva, és aki a legjobban megbántott, aki megforgatta bennem a kést...)

Igyekeztem elkerülni, nem akartam vele találkozni. A köszönésig se mentem el. Hogy őszinte legyek, rá se bírok nézni. Nálam ez a fajta viselkedés és önzés már nem fér bele a barátságba. A férjének se köszöntem (ő fotózott), emiatt van egy kis lelkiismeretfurdalásom, de nem bunkóságból csináltam. És most is irtó erősen hangsúlyozom, hogy NEM AZ FÁJ, HOGY NEKIK VAN BABÁJUK, ÉS VELÜK MINDEN RENDBEN VOLT ÉS VAN. Hanem az, hogy nekünk nincs, és mindemellett Kr.-vel kapcsolatban az a bizonyos levél. Az a mérhetetlen önzés és kioktatás. Azóta is néha olyan erősen érzem azt, hogy bárcsak "beolvashatnék" neki. Ekkor van pl. az, hogy a szív és az ész teljesen mást mondanak. De nagyon visszafogom magam, és a válaszleveleimben is már higgadt emberként válaszoltam... Igen, bocsánatot kért, hogy azt írta, de olyat mégis hogy lehet írni, hogy ellenkező esetben nekem is szarul esne, hogy nem érdeklődöm felőle...(luznxilxnuilahzjyzutopizuseiohzgiuzsjihklhjklhk) Nem térek észhez... De ez csak áttétesen tartozik a tegnap estéhez.

A végkövetkeztetésem az, hogy egyálalán nem vagyok kész még az ilyen társasági eseményekre... És halkan azt is leírom, hogy szerintem A. sem. Sok gyógyulnivalónk van még... És a megbocsátás terén van még mit csiszolni, legalábbis nálam mindenképpen...

***

Nem túl idevaló téma, de olyan rosszul esett, hogy nem én fuvoláztam az esküvőn... Hanem a V.-ék számára egy teljesen idegen valaki. Meg sem kérdeztek... Igen, én meg nem mertem mondani. Nem akarom teljesen az ő nyakába varrni ezt a dolgot, mert nyilván nem mert megkérni (?)(a kérdőjel a magyarázatot kérdőjelezi meg, és nem azt jelenti, hogy miért?), mivel nem vagyok túl nyitott mostanában. De szomorú vagyok miatta. Nyilván a túlérzékeny állapotom miatt is fáj ez ennyire... (De ez legyen mindannyiunk legnagyobb baja.)

...talán fent... de legalábbis feljebb...

Rosszabb vagyok, mint az ápilisi időjárás... Tegnap, amikor A. hazajött onnan, nagyon el voltam keseredve... Sajnos jól össze is vesztünk... Mára minden jobb lett. Ma már egy csomó mindent csináltam, hasznos dolgokat!

És A. egy újabb néhány napos nyaralást szervez. Úgy várom már!

Megint lent

Mostanában határozottan jobban voltam. Ez köszönhető volt annak, hogy elutaztunk pár napra, méghozzá jó messzire. Annyira jó volt, hogy az ismeretlen helyszín és az élmények elterelték a gondolataimat. Annyira szeretem A.-t! Mindkettőnknek nagyon jót tett az a pár nap.

De most visszazuhantam... Már nagyon közel van a nővéremék esküvője... És én nagyon félek. És annyira fáj, hogy neki erről szerintem fogalma sincs...

Lehetne több együttérzés benne (ezt csak óvatosan írom)... Mert... Senki sincs semmiről bebiztosítva... (...) Szerintem... Nem kívánom neki(k), hogy átéljék, amit mi él(t)ünk át, viszont furcsállom, hogy ilyen halványan érzékeny irántunk (vagy legalábbis a téma iránt), pedig ő sem tudhatja, mit hoz nekik az Élet. (...) Persze a köztünk lévő kommunikáció hagy némi kivetnivalót maga után, de akkor is...

Azt hittem, a nagyobb "hangulatingadozások" már elkerülnek... Tévedtem. Olyan iszonyú kérdések törtek rám ma is. Egész nap semmi nem csináltam. Pedig lett volna mit. Reggel még tele voltam tervekkel, aztán hamar összetörtem. Az esti misén alig bírtam visszatartani a sírást. És amit még eddig nem éreztem: nehéz volt a mellkason, amikor levegőt akartam venni.

Sajnos megint szembesülnöm kellett saját magammal. Annyi félelem és aggódás van bennem... Úgy szeretnék tudni továbblépni...

Most tanácstalannak és reménytelennek érzem magam...

(A. most annál a barátainál van, akikről már írtam a Tapintatlanságok című bejegyzésben... Ez is annyira fáj. Nem akarom, hogy ott legyen. Ráadásul nekik fogalmuk sincs, hogy milyen tapintatlanok voltak... és hogy ezért én mennyire haragszom... De persze, ez kit érdekel... Ezzel is csak magamnak ártok, mert senki mást nem érdekel ez. Engem bántottak ezzel a legjobban.)

És akkor újra azok a miértek...

Miért halt meg a Kisbabánk?

Mikor leszünk készek egy babára?

Lehet még kisbabánk?

Miért? Miért? Miért??? MIÉRT???

Köszönet és hála

(Ez a téma sem mellékes.)

Sok mindenkinek tartozok köszönettel. Két valakit szeretnék kiemelni: Istent és A.-t. (Tudom, ez a két valaki nagyon összefügg egymással.)

Isten:

Sajnos be kell vallanom, hogy Istennek nem tudok minden pillanatomban őszintén hálás lenni. Nem tudom összerakni a sok kis mozaikdarabot, amiből összeáll a kép, és meglátom a dolog teljes értelmét. Pedig szeretném, ha ez így lenne. Akkor könnyebb lenne a továbblépés.

A.:

Mindent köszönök neki, legjobban azt, hogy mindig mellettem volt, és van. Lehet mondani, hogy igen, egy férjnek ez a dolga... de - nem elfogultságból írom - nem hiszem, hogy mindenki ilyen példaértékűen tudott volna "helytállni". Ezért nagyon hálás vagyok.

/A kórházban is feltűnt a "személyzetnek", hogy A. milyen rendes, és hogy szeretjük egymást.

Amikor az első kontrollra mentünk (január elején), az orvos első mondatai között volt az, hogy ugye tudom, hogy milyen szerencsés vagyok? Bevallom, abban a helyzetben nem éreztem magam annyira szerencsésnek. Sőt... Majd kifejtette, hogy A.-ra és kettőnk kapcsolatára gondolt. Meglepő volt tőle, nem azért mert gonosz, hanem mert nem "érzelgős"./

...

...

Félelmek 2.

Még mostanában sem szeretek kimenni az utcára. Sehova se szeretek elmenni. Csak itthon érzem magam biztonságban.
Ma is többször rámjött a misén Az A Bizonyos Félelem. Háromszor.

Azért szeretek itthon lenni, mert itt nem érnek váratlan dolgok.

Ha kimegyek az utcára, rögtön jön velem szemben kisgyerek, kismama, család, babakocsi, hátrányos helyzetű gyerek stb... Ezek (még?) nagyon intenzív fájdalmakat hoznak bennem elő.

Előző hétvégén volt egy nagyon nehéz pár másodpercem (és ami még utána jött)...
Egy ismerősünk egy bizonyos eseményén/rendezvényén voltunk, aki tudta, hogy mi történt velünk. Az anyukája csak annyit tudott (úgy látszik), hogy Kisbabánk lesz. Sikerült megkérdeznie, hogy "Hogy van a Pici?" Csak néztem rá. Mozdulatlanul. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Nem bírtam megszólalni. De mit is mondhattam volna... Csak jeleztem a fejemmel, hogy nincs. Nem értette, hogy mi van. Majd annyit mondtam, hogy "nincs". Már sírtam. "Nincs?" megint jeleztem a fejemmel, hogy "nincs". "Akkor valamit félreértettem." Már ő is nagyon zavarban volt. Bár nem tudom, hogy leesett-e neki, hogy mi van. Neki is kínos volt. Bár nekem nem kínos volt, hanem maga volt a pokol. Merthogy Ő van. De miért nem velünk??? Miért??? Holnap lenne 1 hónapos. Drága Babánk!  

Félelmek

A félelem egy nem szokványos típusa van jelen nálam, és szerintem sok olyannál, aki hasonló dolgokon megy/ment keresztül.
Amiket átélek és átéltem (szinte szünet nélkül):

• Félelem a jövőtől:
• Mi van, ha soha (többet) nem lehet gyerekünk?
• Mi van, ha ez megismétlődik, akár többször is?
• Félek az emberektől:
• az orvosoktól
• az utcán
• a családtól
• magamtól
• Nem akarok olyan helyre menni, ahol ismernek: ahol tudják, mi történt, oda azért nem, ahol meg nem tudják, oda meg azért nem. (Úgy érzem, a családom ezt úgy veszi, "ellenük irányul" ez az elzárkózás. Pedig nem. Nagyon nem.)
• Rettegek a nővérem (V.) esküvőjétől (július).
• Nem akarok találkozni azzal a sok emberrel, nem akarok azokkal találkozni, akik tudnak rólunk, nem akarom, hogy kérdezgessenek, nem akarok "JÓ" tanácsokkal lássanak el. Nem akarom többször hallani, hogy velem is történt ilyen, olyan fiatalok vagytok még, bla-bla-bla...
• Nem akarok találkozni azokkal az emberekkel, akikkel az elmúlt fél évben nem akartam találkozni.
• Nem érzem készen magam arra a dologra, hogy egy ilyen örvendező, boldog eseményen részt tudjak venni (de megteszem, természetesen).
• Nem akarok találkozni Kr.-vel és a gyerekekükkel. El tudom képzelni, hogy ő már alig várja, hogy mindenki megcsodálja őket. Valahol értem. De én tuti, hogy nem fogom. És megintcsak nem a féltékenység miatt... Bárcsak ne lennének ott... (A férje, L. fog fotózni, mint nekünk is.)
• És persze arra sem érzem késznek magam, hogy normálisan elviseljem azokat a kérdéseket a sok "tudatlantól", hogy "Baba?", "Nem akartok gyereket?" stb... Általában próbálok nem gondolni az egészre (esküvő)... A nővérem (V.) (persze) ezt is személyes támadásnak veszi, hogy engem nem érdekel az ő esküvője stb... És ő ezeket komolyan is gondolja. Azt hiszi, az egész világ körülötte kell, hogy forogjon.* Értem én, hogy mekkora öröm az esküvő - nekem is az volt, bár én inkább befelé, "kicsiban" tudok nagyon örülni - csak amikor valaki az Élettel küzd, olyankor nem megy a nagy örvendezés, kérdezősködés stb...

*(Az első nagyobb esemény, ahova december óta először kimozdultunk, a nővéremék (V. és D.) "eljegyzési party"-ja volt. Neki ez is alap volt, hogy mi ott leszünk. Miatta mentünk el, hogy neki jó legyen. De nagyon úgy érzem, hogy neki egy piilanatra sem fordult meg a fejében, hogy nekünk ez mekkora teher/félelem/megpróbáltatás/megerőltetés lesz/volt... Neki természetes... Nekünk nagyon nem volt az............)

És ezek voltak a "sima" félelmek. Sajnos van egy másfajta is...
Az a másik teljesen kiszámíthatatlanul tör rám. Főleg reggel, vagy mielőtt valami nagyobb dolgot kell csinálni pl. belépni egy osztályba, reggel belépni az iskolába, templomba.
A reggeli félelem a legfélelmetesebb. Azt érzem, hogy nagyon dobog a szívem, össze-vissza, és NAGYON félek. Mindentől és mindnekitől. Egy kicsit rutinos vagyok már benne. Ha rám tör, és van lehetőségem rá, akkor elbújok, becsukom a szememet, próbálom visszatartani a sírást, és várom, hogy enyhüljön.
Az én munkámban nincs lehetőség arra, hogy ilyenkor egy kicsit magamba forduljak, úgyhogy különösen nehéz ezeket túlélnem napközben.
A múlt héten táboroztatni voltam. Többször tört rám ez a félelem. Nagyon nehéz volt. Ez az érzés leírhatatlan: szívdobogás, rettegés mindentől és mindnekitől, sírás.
Ehhez az utóbbi félelemhez tartozik az is, amikor egyszercsak nem tudok megszólalni. Nem tudok gondolatokat megfogalmazni, nem tudom kinyitni a számat, nem jön ki hang a torkomon. A sírás viszont annál inkább jönne. Bár van, hogy még az sem.

És volt még egy nagy félelmem: rettegtem, hogy elveszítem A.-t. Féltem, hogy Őt is el akarja tőlem venni Isten. Ez főleg akkor élt bennem nagyon intenzíven, miután hazajöttem a kórházból. A. ahányszor elindult, annyiszor tört rám a félelem, hogy A. meghal. Szerencsére enyhült azóta ez az érzés, de még ez is sokkal többször jön elő, mint kéne.

És akár látszik, akár nem, még mindig nagyon nehéz minden nap. Mindegyiket megpróbálom túlélni. És ilyenkor bevillan, hogy mennyi szépn dolog történik mostanában is velünk, és én mégsem tudok "megfelően" örülni nekik. Nem megy. Akkora törés van bennem/bennünk... 

Tapintatlanságok, tüskék, sérülések

Ebben a bejegyzésben a számomra legfájóbb tapintatlanságokat összegzem.
Tanács azok számára, akik egy ilyen szörnyűségeket átélt nővel (ANYÁVAL) találkoznak:
ha nem tudjuk, hogy az illető pontosan milyen lelki állapotban van (márpedig honnan is tudnánk, amikor még ő sem tudja...), a "legrosszabb" lehetőséggel számoljunk, tehát legyünk a lehető legtapintatosabbak!
Megpróbálom sorban leírni azokat a dolgokat, amik engem nagyon bántottak, és sajnos a mai napig nagyon bántanak.

1. A 9. héten voltam, amikor már 2 hete hiányoztam a munkahelyemről. Felhívott az egyik kolléganőm, hogy mi van velem. (Másnap mentem először kórházba.) Elmondtam neki, hogy miért is hiányzom, de megkértem, hogy ne mondja senkinek. (Nagyon rosszul voltam, amikor beszéltünk...) Ő éppen a kislányával ment hazafelé (az osztályomba járt). Egyáltalán nem tartotta titokban előtte, hogy mi van velem. Úgy beszélt, hogy a gyerek mindent hallott. Majd kaptam tőle jótanácsot is. 1. Majd menjek be elbúcsúzni az osztályomtól, mert ennyivel tartozom nekik. Kössz, tudom. Csak ezt nem a 9. héten szokás megtenni, pláne nem olyankor, amikor alig élek. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy mi van az iskolában... 2. Ha már a 9. héten vagyunk, elég biztos, hogy minden rendben van. Igen, én is bíztam ebben, de azért ez nem így megy. És gondolom, ezután a beszélgetés után indult el a pletyka... Én kértem az igazgatót, hogy kezeljék nagyon diszkréten az egészet... Egy kollégámban tudtam 100%-ig megbízni, R.-ban, neki nagyon sokat köszönhetek. Rövid idő elteltével a gyerekek kérdezgették a tanásokat, hogy igaz-e a hír... Jó volt így visszamenni...

2.  Testvéreimet is kértem, hogy ne mondják el senkinek. Egyedül a V.-nek (nővérem) engedtem meg, hogy továbbadja D.-nak (leendő férje).
A húgaimtól azt kértem, hogy ne mondják el senkinek (P. és K.). Hát, van egy olyan érzésem, hogy ezt nem tartották be. Több árulkodó jel is van, ami erre utalt. Ráadásul szerintem olyanok tudták meg általuk, akiknek NAGYON nem akartam volna elmondani... Sajnos ezen se tudunk már változatni...

3. Amikor felhívtam a főnökömet, ő már tudta, hogy mi történt (R.-tól, nem baj). Próbált a maga módján bölcs lenni. 3 durva mondata volt:

• velem is történt ilyen, bár korábban (ismerve az ő érzelemvilágát, márha nevezhetem egyáltalán annak, nem hasonlítanám össze a helyzetünket)
• LESZ TEMETÉS???
• Te vallásos vagy, neked azért így könnyebb, nem? 

Inkább nem írnám le, amiket ezek a mondatok után gondoltam.

Eddig is piszkosul zavart minden felszínes dolog, nemhogy most...

4. Néhány hét elteltével az egyik évfolyamtársam mert írni egy e-mailt, amiben érdeklődött. Először kifejezetten örültem neki. Aztán nem. Sőt... Írt mindenféléről, majd  a végén: "remélem, nem leszel szomorú, de az A....-éknak babájuk lesz, én leszek a keresztanyja. Nem tervezték, de nem volt kérdés, hogy megtartják-e."
Ha valaki nem tudja, hogy megbánt-e azzal, hogy ilyet ír, akkor inkább ne írjon...
A hír lényegén is kiakadtam, és azon is, hogy kikről volt szó... De ezt sem részletezném.

5. Januárban, amikor még tényleg nagyon közel voltak az intenzív fájdalmak, A. egyik barátja bejelentette, hogy babát várnak. Mondta, hogy A. ne mondja el nekem, de... kihúztam belőle... Ez az eset több szempontból érintett érzékenyen...

• egy nagyon érzékeny és kedves embernek ismertem ezt a valakit, így sokkal jobabn fájt a tapintatlansága
• A. elég jól viselte a hírt, tudott velük örülni, de honnan gondolta ez a valaki, hogy A.-nak ez nem lesz NAGYON rossz?
• a felesége még csak a 10 hetes volt. A. is elég hamar elmondta neki, hogy Babánk lesz, de mi semmit nem tudtunk róluk, és ők nem mentek át pár héttel a bejelentés előtt ilyen szörnyűségeken

6. A legnagyobb tapintatlanságot attól a valakitől kaptam, akinek azért nem akartam sokáig elmondani a Babánkat, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Nem tudtam, hogy mi a helyzet velük, de igyekeztem minden fájdalomtól megkímélni... Nem másból, mint tapintatból. De mi mást is várhattam egy ennyire önző valakitől...

• Annak ellenére, hogy kértük, ne keressen engem, írt egy e-mailt január 15-én. Semmi extra bántó nem volt benne, de mégis nagyon felkavart és összetört. Én is ott tartanék, ahol ő, csak egy héttel előrébb... De mit érdekli ez őt... Neki az a lényeg, hogy ő jól van. Ebben még tényleg nem írt különös dolgokat, de mégis jobbnak találtam, ha nem válaszolok. Nem értem, hogy ha tudja, hogy ebben a helyzetben különösen is nehéz vele beszélnem, akkor miért nem tudja tiszteletben tartani a kérésünket... Talán azért, mert önző...
• Azt hittem, ért abból, ha nem válaszolok. Tévedtem. Március 26-án kaptam tőle még egy e-mailt. Ezen még jobban kiakadtam. Legszívesebben bemásolnám az egész levelet, annyira durva... Beszámolt arról, hogy kismamaként milyen örömök érik, ekkora meg akkora, ultrahang, minden oké, boldog, welness, szülésfelkészítő, babamasszázs, élményfürdő, kismamatorna, így örül, úgy örül. Mindenről jó részletesen... Hogy lehet valaki ennyire tapintatlan és önző??? Jobb lett volna, ha nem olvasom el... A. a múltkori után ezt javasolta. Talán igaza volt... A levél végén még azt is képes volt megkérdezni, hogy sikerül-e visszarázódnom a munkába... Hát hülye ez? Hogy sikerült volna? Ki a franc akar egyáltalán visszarázódni??? A mélybe taszított ez a levél, megint... És ahányszor csak rágondolok... Erre a levélre válaszoltam. Nem azt, ami bennem volt, visszafogtam magamat. Hogy kíméljem... De minek... Megkértem, hogy NE írjon nekem többet. (Ha már egyedül nem volt képes ezt felfogni...) Leszögezném azt, méghozzá nagyon hangsúlyosan, hogy nekem nem az fáj, nem azon vagyok kiakadva, hogy valakinek kisbabája lesz/van, hanem az, hogy a mi Babánk meghalt... Nem szabad a kettőt összekeverni. Ezt leírtam ennek a Kr.-nek is... Azt is leírtam, hogy tapintatból nem akartam elmondani neki, hogy babánk lesz. Pedig azzal közel nem okoztam volna akkora fájdalmat neki, mint amekkorát ő okozott nekem. És mégis oda tudtam erre figyelni. És most nem magamat szeretném fényezni... A levelemet így zártam: "Nehezen tudom kivitelezni, hogy ne sürgessem saját magamat a lelki gyógyulás terén. Csak jó lenne, ha más sem sürgetne.
  Fájó, hogy valaki azt gondolja, hogy 3 hónappal a babám elvesztése után már jólesően, és őszinte érdeklődéssel tudok egy ilyen baba-beszámolót olvasni...."  A levelemre kaptam választ. De erre aztán tényleg nem számítottam. Egy részlet az ő leveléből: "De egy valamit Neked is tudnod kell! Hidd el, hogy én is életem egyik legfontosabb időszakát élem, és elég rosszul esett, hogy a legjobb barátnőmet egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velem! Ellenkező esetben szerintem ez Neked is nagyon szarul esne!" Hát nem. Én nem vagyok ilyen önző, mint te. Fontos lenne a saját boldogságom, ami egyben a világ legnagyobb titka, csodája és boldogsága lenne, de még véletlenül se dörgölném egy olyan orra alá, aki a világ legnagyobb fájdalmát éli éppen át!!! Ez tényleg túl nagy elvárás az emberek felé? Szerintem nem...

A barátság kategóriájába nálam nem férnek bele az ilyen dolgok....

7. Időközben, még januárban ért még egy nagy pofon. R.-t megkérdeztem, hogy a munkahelyünkön ki tud a történtekről. Válasz: az igazgató a félévzáró értekezleten kihirdette az összes dolgozó előtt. Iszonyú rosszul esett. Ez annyira intim dolog. Nincs hozzá közük. Az igazgatónak meg joga nem volt ehhez. nem kérdezett meg előtte, sőt, kértem, hogy ne mondja el senkinek... Ennyit erről... Oké, biztosan megtudták volna idővel többen, de van néhány kolléga, akiknek aztán tényleg SEMMI KÖZÜK az egészhez... Ennek a szétkürtölésnek köszönhetem azt is, hogy még olyan tanár is tud róla, aki már nyugdíjba ment tavaly... "Hallottam, mi történt. Hogy vagy?" Kedves, nagyon kedves, de mégis azt gondolom, hogy semmi köze hozzá. Ráadásul minden ilyen kérdésnél úgy kell visszatartanom a sírást... Ilyenkor újra előjön minden...

8. Az is nagyon fájt, amikor először mentünk el hozzánk, és Á.-tól (bátyám) kaptam egy ártatlan, figyelmetlen (?) kérdést: "És hogy vannak a gyerekeid?" Visszakérdeztem, mert nem hittem a fülemnek. Újra feltette a kérdést, méghozzá ugyanúgy...
Ő nyilván a munkahelyi gyerekekre gondolt, de akkor is. Pont az ilyen kétértelmű dolgokat kéne elkerülni... Talán ő észre sem vette, amit mondott, de én majdnem elsírtam magam. Ráadásul még szívesen be is olvastam volna neki...

Annyira próbálok ezekért a tapintatlanságokért, belémtaposásokért nem haragudni... De nagyon nehéz... Nem tudom, mikor fog ez a harag enyhülni...

Sorstársak

Az itthonlétem alatti internetes kutatásaim során megismerkedtem néhány sorstárssal, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot, már személyesen is találkoztunk párszor. Hasonló dolgokon mentünk keresztül mind a négyen, így bele tudjuk képzelni magunkat egymás helyzetébe. Ha kellett, vigasztaltuk egymást,  kérdeztünk egymástól, meg tudtuk osztani egymással az aggodalmainkat, tudtunk segíteni egymásnak.
Nem igaz, hogy nem hiányzik az a sok ember, akikkel korábban kapcsolatban voltam. De annyi tapintatlanságot tapasztaltam tőlük, hogy most határozottan jobb nélkülük. A másik ok, amiért nem hiányoznak annyira, az az, hogy túl sokan tudnak a mi Nagy Szomorúságunkról. És persze nem tőlünk... De erről majd később.
A megbocsátás terén sajnos még komoly hiányosságaim vannak...