Túlvagyunk a nővéremék esküvőjén. Nem volt egyszerű, sőt...
Féltem azoktól az emberektől, akik ott lesznek. Nem akartam senkivel se találkozni. Azon is nagyon elgondolkoztunk, hogy jó-e az, hogy mi megyünk. Újra szembesülnöm kellett a gyengeségemmel, és újra meg kellett küzdenem a túlérzékenységemmel. Persze mindezt igyekeztem magamban lerendezni, legfeljebb A.-t avattam be.
Az esküvő előtt volt egy kis technikai hiba, úgyhogy a szertartás alatt volt min izgulni. Örülök, hogy ki tudtam mondani azt Istennek, hogy az este folyamán bármi kellemetlenséget (találkozások, tapintatlanság, jótanács...) elviselek, elfogadok, csak a nővéremnek (V.) legyen jó. Isten ezt komolyan is vette, komolyabban, mint gondoltam (na, ilyan gyenge vagyok), mert próbatételből akadt egy pár. Amikor csak lehetett, igyekeztünk nem szem előtt lenni (= diszkrét "bújócska"), könnyebb volt így. Nem egy pillanat volt, amikor jobbnak láttam volna inkább rögtön hazaindulni. Végül elég sokáig maradtunk.
Az esküvő maga viszont elég fájó dolgokra ébresztett rá (ismét).
- Az elmúlt egy év értelme (Egy hét múlva lesz az első házassági évfordulónk. Mi történt azóta?)
- Mit keresek én itt? Miért csak ketten vagyunk itt?
- A szív és az ész miért mondanak időnként teljesen ellentétes dolgokat? Akkor milyen ember vagyok valójában?
- SZABAD MAGUNKÉRT IMÁDKOZNI???
A vacsoránál is voltak olyan pillanatok és emberek, amik igencsak elszomorítottak. Végülis szerintem minden jól sikerült, V.-ék boldogok, én is túléltem az estét.
Nem tudom szebben megfogalmazni a dolgot, de volt egy pont, amikor majdnem beolvastam valakinek. Egy olyan embernek, akinek eddig gyakorlatilag minden az ölébe hullott (erről nem tehet), de emiatt nem annyira alázatos, és szeret másokat lenézni. (Tudom, én meg nem vagyok Isten, hogy ítélkezzek...)
És amitől a legjobban féltem: Kr. (a lány, aki 1 héttel későbbre volt kiírva, és aki a legjobban megbántott, aki megforgatta bennem a kést...)
Igyekeztem elkerülni, nem akartam vele találkozni. A köszönésig se mentem el. Hogy őszinte legyek, rá se bírok nézni. Nálam ez a fajta viselkedés és önzés már nem fér bele a barátságba. A férjének se köszöntem (ő fotózott), emiatt van egy kis lelkiismeretfurdalásom, de nem bunkóságból csináltam. És most is irtó erősen hangsúlyozom, hogy NEM AZ FÁJ, HOGY NEKIK VAN BABÁJUK, ÉS VELÜK MINDEN RENDBEN VOLT ÉS VAN. Hanem az, hogy nekünk nincs, és mindemellett Kr.-vel kapcsolatban az a bizonyos levél. Az a mérhetetlen önzés és kioktatás. Azóta is néha olyan erősen érzem azt, hogy bárcsak "beolvashatnék" neki. Ekkor van pl. az, hogy a szív és az ész teljesen mást mondanak. De nagyon visszafogom magam, és a válaszleveleimben is már higgadt emberként válaszoltam... Igen, bocsánatot kért, hogy azt írta, de olyat mégis hogy lehet írni, hogy ellenkező esetben nekem is szarul esne, hogy nem érdeklődöm felőle...(luznxilxnuilahzjyzutopizuseiohzgiuzsjihklhjklhk) Nem térek észhez... De ez csak áttétesen tartozik a tegnap estéhez.
A végkövetkeztetésem az, hogy egyálalán nem vagyok kész még az ilyen társasági eseményekre... És halkan azt is leírom, hogy szerintem A. sem. Sok gyógyulnivalónk van még... És a megbocsátás terén van még mit csiszolni, legalábbis nálam mindenképpen...
***
Nem túl idevaló téma, de olyan rosszul esett, hogy nem én fuvoláztam az esküvőn... Hanem a V.-ék számára egy teljesen idegen valaki. Meg sem kérdeztek... Igen, én meg nem mertem mondani. Nem akarom teljesen az ő nyakába varrni ezt a dolgot, mert nyilván nem mert megkérni (?)(a kérdőjel a magyarázatot kérdőjelezi meg, és nem azt jelenti, hogy miért?), mivel nem vagyok túl nyitott mostanában. De szomorú vagyok miatta. Nyilván a túlérzékeny állapotom miatt is fáj ez ennyire... (De ez legyen mindannyiunk legnagyobb baja.)
