Az elmúlt egy év

 Elég súlyos ez a téma. Sajnos nem tudok szépen írni, és néha nagyon nehezen tudom megfogalmazni az érzéseimet... Itt is, mint a megbocsátás terén, komoly hiányosságaim vannak.
Azért házasodtunk össze, mert Isten egymás felé vezetett minket, egymás felé az egyik legkülönlegesebb érzést táplálta bennünk, megnyitott minket rajta keresztül egymás iránt. Ezekből nőtte ki magát a gyermekek iránti vágyunk.
Nem gondolom, hogy a Kisbabánk elveszítésével Isten a szeretünket szerette volna próbára tenni. Vagy csak mélyíteni akarta? Gondolom, minden házaspár úgy gondolja, hogy elég erős a kapcsolatuk. Szerintem sok felszínes ember van, nem önteltségből írom, de szerintem mi nem tartozunk közéjük. (Nem szerencsés ilyen kategóriákat kitalálni, tudom.) Azzal, hogy Isten így megpróbált minket, még távolabbra emelt bennünket a felszínes dolgoktól, és talán emberektől is. Nem tartom azokat az embereket egytől egyig felszínesnek, akikkel az elmúlt 7 és fél hónapban nem kommunikáltam, de azért vannak köztük . Ők azok, akik a legkevésbé tudnak együttérzőek lenni, és a legkevésbé tudják szerintem elképzeni azt, hogy ez mekkora fájdalom, és hogy bárkivel bármikor történhet ilyen vagy ehhez hasonló megpróbáltatás. És ehhez alázat kell. Rengeteget lázadtam, és sokszor még most is lázadok, de az alázat kegyelmét igyekszem egyre helyesebben befogadni.
Mindezek ellenére nagyon sokszor azt érzem, hogy az elmúlt egy év bár meg se történt volna. Undorító, hogy ez van bennem. Amikor ezeket kimondom, rögtön haragudni kezdek magamra, hogy hogy lehetek ilyen hálátlan, és kezdődik a belső toporzékolás Isten felé, hogy miért vagyok ilyen tudatlan/analfabéta az Ő nyelvén. Mert az eszem és a szívem is tudja valahol mélyen, hogy Isten mindent értünk tesz, de ezt mégis hogy csinálhatta velünk? Miért nem látom még az értelmét? Miért nem tudom elfogadni az ő akaratát? Akkor milyen keresztény vagyok én, ha az imában merem azt mondani, hogy "Legyen meg a Te akaratod."...
És imádkozhatok egyáltalán magamért, hogy adja meg nekem Isten a bölcsesség kegyelmét? ("Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is." Fil 2,4) De én nem csak ezért szoktam imádkozni, hanem szinte már követelem azt, hogy tegyen minket alkalmassá arra, hogy gyerekeink lehessenek (nem feltétlenül testi dolgokra gondolok).Vagy magunkért ne imádkozzunk, mert az önzőség? Isten úgyis megadja, ami kell nekünk, és elveszi, ami nem kell...? ("Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok." Jn 15,7) Akkor imádkozhatok magamért is? Olyan zavarodott vagyok. Jobb pillanataimban arra gondolok, hogy Isten nagyon sürgetőnek látta a dolgot, hogy rendet rakjon nálam. Az összevisszaságot lesöpörte a polcról, és szépen lassan, darabonként teszi oda vissza őket.

Házasságunk első ideje maga volt a Mennyország. Határtalan boldogságban úsztunk, nem győztük megköszönni a sok ajándékot, amit Tőle kaptunk. Az az évem nekem külön is túlcsorduló volt: lediplomáztam (valahol mélyen sose néztem ki magamból), a diplomakoncertem nagyon szépen sikerült, a munkahelyemen sikerült helytállnom, a gyerekek szerettek, sikereket értünk el együtt, elismertek stb. Sokszor megfordult a fejemben, hogy ez a hét bő esztendő, de vajon mikor jön a hét szűk? És eljött...

Néha sajnos azt érzem, hogy az elmúlt egy év eredményeként nem tudok semmit felmutatni. De tudom, nem is kell. (Nem a kirakatnak élünk.) Azért érzem ezt, mert az egyetlen eredményként a Kisbabánk jut eszembe (ha velünk lehetne). De csak azért érzem ezt, mert az a dolog elindult, csak...
Október végétől,  a kórházas időszak kezdetétől, a boldogság mellett már ott volt az aggodalom, majd december 9-től a főszerepet a bánat, az elkeseredés, a csalódottság vette át, és azóta is jórészt ezek határozzák meg a mindennapjaimat.
Biztos, hogy Istennek komoly oka volt erre... de nehéz ezt elfogadni és megérteni... Legalábbis nekem. Ha nem kaptuk volna a Kisbabánkat, máshogy éltünk volna. Nem mondom, hogy jobban vagy rosszabbul, nem ilyen síkra gondolok. Nem a Babánk tette volna ki a gondolataink és érzelmeink nagy részét, máshova került volna a fő hangsúly. Így, hogy Ő velünk volt 16 hétig, addig ő volt a legfontosabb ember kettőnk életében, majd az elveszítésekor az Ő hiánya és a veszteség okozta fájdalom próbál irányítíni minket.
Nagy kérdés - és szerintem teljesen értelmetlen is - az, hogy mi a "jobb": ha valakinek nem lesz babája, vagy az, hogy elveszíti, ahogy mi. Nyilván a két érintett fél mást gondol erről. Jelenleg nem tudok nagyobb fájdalmat elképzelni annál, ha valaki elveszíti a gyermekét. Valahol ez ösztönösen van bennünk.
És itt jön az a kérdés is, hogy miért ilyen nehéz a továbblépés. Mert ott van mellettem a szerető férjem. Kettőnkből jön létre a házasság, a gyermek már csak még nagyobb ajándék.
A fájdalmak mértékének összehasonlítását egyébként sem látom hasznos dolognak. Mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb, nem találomra kaptuk őket. Mégis egészen speciális megpróbáltatásnak és keresztnek tartom azt, ha Isten egy olyan valakitől szólítja el a babáját, akiknek már 16 hetet adott együtt lenni... És ő lett volna az első babánk...
Semmivel sem tartom kisebb veszteségnek, ha valaki kisebb babáját veszíti el, vagy többedik gyermekét. A veszteség érzése ugyanaz. A körülmények és talán a fájdalom mások. Nagyon más jellegű kísérőfájdalommal jár(hat). (Pl. Lehet egyáltalán gyerekem?) A gyógyulás is más, ha van(nak) nagyobb gyerek(ek) a családban. Szerintem nem tudja magát elhagyni annyira az ember, mert nem lehet (bár az se biztos, hogy jó...). Természetesen nem cserélnék senkivel. És ha megkérdezné Isten, hogy kitörölje-e az életünkből az elmúlt egy évet, természetesen nemet mondanék. Nagy hálával gondolok az együtt töltött 16 hetünkre.