Mostanában határozottan jobban voltam. Ez köszönhető volt annak, hogy elutaztunk pár napra, méghozzá jó messzire. Annyira jó volt, hogy az ismeretlen helyszín és az élmények elterelték a gondolataimat. Annyira szeretem A.-t! Mindkettőnknek nagyon jót tett az a pár nap.
De most visszazuhantam... Már nagyon közel van a nővéremék esküvője... És én nagyon félek. És annyira fáj, hogy neki erről szerintem fogalma sincs...
Lehetne több együttérzés benne (ezt csak óvatosan írom)... Mert... Senki sincs semmiről bebiztosítva... (...) Szerintem... Nem kívánom neki(k), hogy átéljék, amit mi él(t)ünk át, viszont furcsállom, hogy ilyen halványan érzékeny irántunk (vagy legalábbis a téma iránt), pedig ő sem tudhatja, mit hoz nekik az Élet. (...) Persze a köztünk lévő kommunikáció hagy némi kivetnivalót maga után, de akkor is...
Azt hittem, a nagyobb "hangulatingadozások" már elkerülnek... Tévedtem. Olyan iszonyú kérdések törtek rám ma is. Egész nap semmi nem csináltam. Pedig lett volna mit. Reggel még tele voltam tervekkel, aztán hamar összetörtem. Az esti misén alig bírtam visszatartani a sírást. És amit még eddig nem éreztem: nehéz volt a mellkason, amikor levegőt akartam venni.
Sajnos megint szembesülnöm kellett saját magammal. Annyi félelem és aggódás van bennem... Úgy szeretnék tudni továbblépni...
Most tanácstalannak és reménytelennek érzem magam...
(A. most annál a barátainál van, akikről már írtam a Tapintatlanságok című bejegyzésben... Ez is annyira fáj. Nem akarom, hogy ott legyen. Ráadásul nekik fogalmuk sincs, hogy milyen tapintatlanok voltak... és hogy ezért én mennyire haragszom... De persze, ez kit érdekel... Ezzel is csak magamnak ártok, mert senki mást nem érdekel ez. Engem bántottak ezzel a legjobban.)
És akkor újra azok a miértek...
Miért halt meg a Kisbabánk?
Mikor leszünk készek egy babára?
Lehet még kisbabánk?
Miért? Miért? Miért??? MIÉRT???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése