Válasz

Megkaptam annak a bizonyos valakinek (Kr.) az sms-ének a hiányzó részét.

Egy részlet a válaszából: "Nem tudom, hogy milyen jóvátehetlen hibát követtem el ellened, hogy így bánsz velem!"

200% helyett 300%, hogy nem érti, hogy mi van...

Miért, hogy bánok veled?

Megkértelek, hogy ne írj, hogy tudjak gyógyulni. Mi olyan érthetetlen és szörnyű ebben?! A., akivel csak beszélt, amikor meghalt a Kisbabánk, mindenkit megkért arra, hogy ne keressenek. Rajta (Kr.) kívül szinte mindenki megértette... Ha az okot nem is, de a kérést igen. Ugyanazt tapasztalom Kr.-nek ennél a levelénél, amit annál a bizonyos levélnél. ("Nekem is szarul esne stb.") Nem azért kértem, hogy ne keressen, mert "jóvátehetlen hibát követett el ellenem". Azzal a levéllel iszonyúan megbántott, de mégcsak nem is arról van szó. Hanem arról, hogy ahányszor felbukkan, annyiszor szakadnak fel a sebeim. Hogy nekünk is lenne egy 2 hónapos Babánk, mi is joggal hívhatnánk magunkat családnak stb. (Ha már muszáj volt így aláírnia az sms-t... És megértem az örömét, én is boldog lennék, ha lenne Kisbabánk, és nem halt volna meg. De fordított esetben, ha már mindenképpen írni szeretnék, kétszer is meggondolnám, hogy nem bántom-e meg valamivel az éppen a Kisbabája elveszítése miatt nagyon összetört és elkeseredett címzetett...) A másik fajta sebek pedig azok, amiket a Kisbaba elvesztésének kapcsán szereztem. Akár maga a kórház, de említhetnék konkrétabb dolgokat is, pl. Dr. Fe megalázó és szemét szavai, méhszájtágítás, műtét, iszonyú vérzés, ami kapcsán még nagyobb volt a félnivaló, a rettenetes kiszolgáltatottság, a fájó üresség a szó mindkét értelmében... és még sorolhatnám.

Ezért nem szeretném, hogy keressen, mert ezek mindig előjönnek. Elég vagyok én magamnak, nem kell, hogy más is felkavarjon.

(Úgy érzem, inkább én tehetném fel ezt a kérdést, vagyis tehettem volna fel, hogy MIÉRT BÁNSZ ÍGY VELEM? Különös kegyetlenségnek tartom, hogy egy olyan embernek ír valaki részletes beszámolót a babavárás legszebb és legzökkenőmentesebb történéseiről, aki nem sokkal korábban veszítette el a Kisbabáját, és akinek ilyen szörnyűségeken kellett átmennie (...). Miért bánsz így velem???

De most komolyan! Olyan nehéz megérteni, hogy valakinek mekkora fájdalom az, hogy elveszítette a Kisbabáját? Ez ennyire bonyolult dolog? Ha valaki nem tudja semennyire elképzelni, hogy ez milyen nehéz, akkor legyen csak simán együttérző egy számára érthetetlen, az érintettnek pedig egy óriási megpróbáltatást, szenvedést, szinte élet-halál kérdést (lelki értelemben) jelentő fájdalom iránt... Ez valaki számára tényleg ennyire semleges esemény??? Képtelen vagyok felfogni...

És ezek miatt is jobb lett volna, ha nem ír, amíg nem állok készen arra, hogy magamtól keressem őt... Mert olyan túlérzékeny állapotban vagyok, hogy szinte lehetetlen leírni. Mindenről a Kisbabánk jut eszembe, és ezzel újabb és újabb szúrások kerülnek a szívembe. Ha nem írt volna, "megspórolódhatott" volna köztünk az újabb feszültség, és a gyógyulás útján stabilabban haladhattam, volna tovább...

(V. esküvőjéről, vagyis arról, hogy ők is ott voltak, és nekem milyen érzéseim voltak közben, már nem is írok többet. Tuti, hogy azt sem érti, de kész elméletek vannak a fejében azzal kapcsolatban is. Elszomorító.)

Félelmek 3.

Onnantól kezdve, hogy "Nincs szívműködés.", motoszkál bennem egy gondolat, amit inkább félelemnek hívnék: az, hogy mi van, ha ez, hogy meghalt a Kisbabánk, csak egy szörnyűséges folyamat kezdete, és ezután még ennél is szörnyűségesebb dolgok történnek velünk ilyen téren. (Ez lehet, hogy nem értehető, de muszáj volt leírnom, hátha könnyebb lesz tőle...)

Istenem, vigyázz ránk!

Már megint...

A Tapintatlanságok, tüskék, sérülések c. bejegyzésben írtam valakiről, aki a legeslegjobban bántott meg (Kr.). Még akkor, amikor A. elmondta neki, hogy a Kisbabánk meghalt, megkértük, hogy ne keressen minket. Aztán írt több levelet is, és egyszer olyat írt, amitől végleg padlót fogtam. Ezek után megkértem, hogy ne írjon többet.

Ez a valaki írt egy sms-t az előbb, amiben boldog házassági évfordulót kíván. Kedves, hogy eszébe jutottunk. De nem értem, hogy ő miért nem érti, hogy ne írjon! Tökre boldog olyan értelemben ez a napunk... Majd alárta, hogy XY család.

Iszonyúan összetört már megint. Nem, mintha nem ez járna a fejemben megállás nélkül, hogy mi miért nem vagyunk úgy család... Ezzel megint ez "dörgölődött"  Kr. által az orrom alá, hogy mi is ott tartanánk, sőt, mi is család lennénk "kézzel fogható" formában is... De megírja, hogy ők azok... (Nyilván szerinte nem ez az üzenete lényege, hogy hogyan írja alá, bár ez is elgondolkodtató..., de bennem mégis ez hagy nyomot.) Eddig is biztos voltam abban, hogy fogalma sincs, hogy miken mentünk/megyünk át annak kapcsán, hogy meghalt a Kisbabánk, de most már 200%-osan vagyok ebben biztos. Nem is tudtam, hogyan reagáljak erre. Ne válaszoljak? De akkor megint írni fog, és megint (akaratán kívül) belém tapos. Válaszoljak? De mit? Köszönjem meg illedelmesen, és higgye azt, hogy semmi gond? (Nem büszkeségből írom ezt!!!) Vagy válaszoljak, és küldjem el a francba? (Sajnos a szívemben ez van. Még jó, hogy néha az eszem is működésbe lép...) 

Olyan sírás jött rám, mint már régen. És olyan is régen volt, hogy remegjen a kezem és a lábam.

És azért is különösen rossz ez a helyzet, mert a legkisebb mértékben sem gondolom, hogy szándékosan akar bármivel is bántani. Sőt! Tényleg biztos vagyok abban, hogy ezeket jóból csinálja.* De rossz ez így. Mert így abban is biztos vagyok, hogy fogalma sincs az egészről. A lényegi dolgokról legalábbis nincs. Mert ha lenne, akkor minimum tiszteletben tartotta volna a kérésünket. Így viszont sajnos azt érzem, hogy jobban elbeszélünk egymás mellett, mint valaha, nincs értelme ezt erőltetni.

Amikor A. először megkérte, hogy ne keressen minket/engem, azért kérte, hogy könnyebben gyógyulhassunk/gyógyulhassak. Időre volt és van szükségem... Hogy gyúgyolhassak, és eljuthassak oda is, hogy tudjam őt keresni, mert korábban elég jóban voltunk, és nem véletlenül.

Végül írtam neki.

Megkértem, hogy semmilyen formában ne keressen.

.......................................................................................

Válaszolt valamit. De a telefonom "megvédett" tőle. Csak egy szövegrészt tudott fogadni a telefonom, ami teljesen értelmetlen. Ennek így kellett lennie. Köszönöm, Istenem.

Már komolyan elgondolkoztam azon, hogy megmutatom neki a blogot, hogy fogalma legyen a történtekről, és hogy megértse, miért kérem, hogy ne keressen. Igaz, haragszom azért a bizonyos önző levélért, mert az bizony nagyon is az volt, de talán nem is harag, hanem egy tátongó seb,amibe bármi belemegy, újabb fájdalmakat okoz. Vagy mindkettő...

*Ide még annyi, hogy nemcsak direkt rosszindulatból lehet megbántani valakit...

"Jóindulatú" figyelmetlenséggel is lehet valaki nagyon bántó. Rokonságba tudom ezt állítani az önzőséggel...

Nehéz

Olyan nehéz, hogy mostanában mindenről a Kisbabánk jut eszembe. De tényleg mindenről. Nagyon intenzíven.

Nehezek az ünnepek, mert azok mindig egyfajta fordulópontok az életben. Az első házassági évfordukónk. És nincs velünk a Kisbabánk. Ha nem  így történtek volna a dolgok, egy 2 hónapos Kisbabával örülhetnénk.

Nehéz volt ugyanilyen dolgok miatt (is) a karácsony, névnapok (pedig egyáltalán nem csináltunk ezeből felhajtást), születésnap, húsvét. A házassági évfordulónk valahogy különösen nehéz.

MIÉRT TÖRTÉNT EZ? 

Emiatt a(z egyébként nagyon boldog) fordulópont miatt újra előjöttek bizonyos érzések. Tegnap este alig bírtam elaludni. Szinte ugyanúgy érzetem bizonyos fizikai fájdalmakat, mint életünk legszörnyűbb napjaiban. Nem is tudom, hogyan lehetséges ez. Mindent éreztem.

Nem tudom, más hogyan tud túljutni ezeken a fájdalmakon. Semmihez nem hasonlítható ez az érzés.

MIÉRT TÖRTÉNT EZ?

Évforduló

Egy éves házasok vagyunk.

Szép, gyönyörű, hálával teli a nap, de mégis nagyon szomorú.

IstenIsten! Köszönjük egymást, és köszönjük az elmúlt egy évet! Kérünk, legyél velünk továbbra is! Gyógyíts minket, és vigyázz ránk!

Drága Kisbabaangyalkánk! Vigyázz ránk, a szüleidre!

Köszönünk mindent!

Hiányzik

Annyira hiányzik a Kisbabánk. A fizikai üresség érzése valamennyire tompult, de a lelki nem. Sőt, talán még rosszabb. A hirtelen sokk már nincs meg, de annyira HIÁNYZIK!

Egyedül

Nem szeretek egyedül lenni. Másokkal sem. Csak A.-val. Annyira nem jó ez így... Pedig kezdtek jobbnak tűnni a dolgok...

Szembesülés

Ma (közvetetten) újból szembesülnöm kellett azzal, hogy mennyire nem (vagy csak alig, felszínesen) érinti meg az az embereket, hogy valaki elveszíti a Kisbabáját. Miért van ez? Ráadásul sokszorosan rosszul érint, ha családtagról van szó. Vagy ha olyanról, akihez közelebb állhat ez a téma, mint az átlaghoz... Vagy ha lenne aggódnivalója a gyermekvállalás terén. De főleg, ha ez mind együtt van... Miért?

Ma újra, különösen hangsúlyosan tudatosult bennem az is, hogy mennyire szeretem A.-t, és hogy mennyire hálás vagyok érte. Felfoghatatlan, hogy létezik ilyen gyönyörű emberi kapcsolat, mint a házasság. Ez egy akkora csoda! Néha még most is nehezen hiszem el, hogy nekem is részem lehet ebben.

Az eszem itt befejezné ezt a témát, de a szívem azt mondja, hogy írjam le azt is, hogy mennyire szeretnék Kisbabát, hogy a világ legnagyobb csodájában is részem lehessen. Szeretném, hogy Isten a szerelmünket gyermekekkel is megáldja!

Köszönöm A.-t!

Itthon

Itthon vagyok már egy ideje. (Ilyen a munkahelyem.)

Sokszor nem csinálok semmit (semmi hasznosat). Egész nap azt várom, hogy A. újra itthon legyen. Reggel, amikor A. elmegy dolgozni, attól a pillanattól várom, hogy hazaérjen, és félek, hogy ne történjen vele semmi baj (nem dolgozik veszélyes helyen...). Eléggé szétcsúsznak a napjaim. Lehet, hogy sok a "szabadidőm" (Senki ne irigykedjen!), de ebben a helyzetben nem biztos, hogy ez olyan jó. Ha csinálni kell valamit, az nem megy, ha nem kell, az nem megy.

...és eközben lelkiismeretfurdalásom van, hogy az értékes idővel ezt teszem...

Szünet?

Ennyi idő elteltével azt hiszem, már jobban kéne lennem... Mostanában kifejezetten rosszabb minden.

Úgyhogy arra a döntésre jutottam, hogy megpróbálom a témát minél távolabb tartani magamtól. Egy ideig nem fogok írni, megpróbálok másra koncentrálni. (Mintha eddig nem ezt próbáltam volna...) A blog írásának egyik oka az volt, hogy megpróbáljam kiírni magamból azt, ami bennem van, hátha segít. Segített is. De most minden megint nehéz.

Tele vagyok kétségekkel és kérdésekkel, ismét próbál úrrá lenni felettem az elkeseredettség...

Most mindent nagyon rossznak és nehéznek érzek.

Egy gondolat

(Lehet, hogy már írtam korábban)

Azért ilyen különlegesen nehéz elfogadni a történteket, mert nem ez az élet rendje...

Megszületünk, meghalunk.

De a mi Babánk (úgy szó szerint) meg sem született, előtte meghalt... Semmivel sem tartom kisebb fájdalomnak azt, hogy valaki a már megszületett gyermekét veszíti el, sőt... A mi esetünkben külön nehéz az (legalábbis nekem), hogy az Élet "rendjének" elfogadásával is meg kell küzdeni...

(Sokszor komolyan azt hiszem, hogy már nem vagyok normális...)

Néhány dolog

• Hogy lehet ezt ép ésszel kibírni?
• sírás, óriási teher
• beszélgetés A.-val a történtekről
• érzékenység, sebek
• Meglepő, hogy milyen kevés embert érint meg egy ilyen dolog, és akiket megérint, azokat is hogyan.
• Ha valaki tudja, hogy mi történt velünk, az a baj, ha nem tudja, az a baj.

Most nem tudom ezeket a pontokat kifejteni, pedig tudom, érdemes lenne. Talán majd máskor.

Az elmúlt egy év

 Elég súlyos ez a téma. Sajnos nem tudok szépen írni, és néha nagyon nehezen tudom megfogalmazni az érzéseimet... Itt is, mint a megbocsátás terén, komoly hiányosságaim vannak.
Azért házasodtunk össze, mert Isten egymás felé vezetett minket, egymás felé az egyik legkülönlegesebb érzést táplálta bennünk, megnyitott minket rajta keresztül egymás iránt. Ezekből nőtte ki magát a gyermekek iránti vágyunk.
Nem gondolom, hogy a Kisbabánk elveszítésével Isten a szeretünket szerette volna próbára tenni. Vagy csak mélyíteni akarta? Gondolom, minden házaspár úgy gondolja, hogy elég erős a kapcsolatuk. Szerintem sok felszínes ember van, nem önteltségből írom, de szerintem mi nem tartozunk közéjük. (Nem szerencsés ilyen kategóriákat kitalálni, tudom.) Azzal, hogy Isten így megpróbált minket, még távolabbra emelt bennünket a felszínes dolgoktól, és talán emberektől is. Nem tartom azokat az embereket egytől egyig felszínesnek, akikkel az elmúlt 7 és fél hónapban nem kommunikáltam, de azért vannak köztük . Ők azok, akik a legkevésbé tudnak együttérzőek lenni, és a legkevésbé tudják szerintem elképzeni azt, hogy ez mekkora fájdalom, és hogy bárkivel bármikor történhet ilyen vagy ehhez hasonló megpróbáltatás. És ehhez alázat kell. Rengeteget lázadtam, és sokszor még most is lázadok, de az alázat kegyelmét igyekszem egyre helyesebben befogadni.
Mindezek ellenére nagyon sokszor azt érzem, hogy az elmúlt egy év bár meg se történt volna. Undorító, hogy ez van bennem. Amikor ezeket kimondom, rögtön haragudni kezdek magamra, hogy hogy lehetek ilyen hálátlan, és kezdődik a belső toporzékolás Isten felé, hogy miért vagyok ilyen tudatlan/analfabéta az Ő nyelvén. Mert az eszem és a szívem is tudja valahol mélyen, hogy Isten mindent értünk tesz, de ezt mégis hogy csinálhatta velünk? Miért nem látom még az értelmét? Miért nem tudom elfogadni az ő akaratát? Akkor milyen keresztény vagyok én, ha az imában merem azt mondani, hogy "Legyen meg a Te akaratod."...
És imádkozhatok egyáltalán magamért, hogy adja meg nekem Isten a bölcsesség kegyelmét? ("Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is." Fil 2,4) De én nem csak ezért szoktam imádkozni, hanem szinte már követelem azt, hogy tegyen minket alkalmassá arra, hogy gyerekeink lehessenek (nem feltétlenül testi dolgokra gondolok).Vagy magunkért ne imádkozzunk, mert az önzőség? Isten úgyis megadja, ami kell nekünk, és elveszi, ami nem kell...? ("Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok." Jn 15,7) Akkor imádkozhatok magamért is? Olyan zavarodott vagyok. Jobb pillanataimban arra gondolok, hogy Isten nagyon sürgetőnek látta a dolgot, hogy rendet rakjon nálam. Az összevisszaságot lesöpörte a polcról, és szépen lassan, darabonként teszi oda vissza őket.

Házasságunk első ideje maga volt a Mennyország. Határtalan boldogságban úsztunk, nem győztük megköszönni a sok ajándékot, amit Tőle kaptunk. Az az évem nekem külön is túlcsorduló volt: lediplomáztam (valahol mélyen sose néztem ki magamból), a diplomakoncertem nagyon szépen sikerült, a munkahelyemen sikerült helytállnom, a gyerekek szerettek, sikereket értünk el együtt, elismertek stb. Sokszor megfordult a fejemben, hogy ez a hét bő esztendő, de vajon mikor jön a hét szűk? És eljött...

Néha sajnos azt érzem, hogy az elmúlt egy év eredményeként nem tudok semmit felmutatni. De tudom, nem is kell. (Nem a kirakatnak élünk.) Azért érzem ezt, mert az egyetlen eredményként a Kisbabánk jut eszembe (ha velünk lehetne). De csak azért érzem ezt, mert az a dolog elindult, csak...
Október végétől,  a kórházas időszak kezdetétől, a boldogság mellett már ott volt az aggodalom, majd december 9-től a főszerepet a bánat, az elkeseredés, a csalódottság vette át, és azóta is jórészt ezek határozzák meg a mindennapjaimat.
Biztos, hogy Istennek komoly oka volt erre... de nehéz ezt elfogadni és megérteni... Legalábbis nekem. Ha nem kaptuk volna a Kisbabánkat, máshogy éltünk volna. Nem mondom, hogy jobban vagy rosszabbul, nem ilyen síkra gondolok. Nem a Babánk tette volna ki a gondolataink és érzelmeink nagy részét, máshova került volna a fő hangsúly. Így, hogy Ő velünk volt 16 hétig, addig ő volt a legfontosabb ember kettőnk életében, majd az elveszítésekor az Ő hiánya és a veszteség okozta fájdalom próbál irányítíni minket.
Nagy kérdés - és szerintem teljesen értelmetlen is - az, hogy mi a "jobb": ha valakinek nem lesz babája, vagy az, hogy elveszíti, ahogy mi. Nyilván a két érintett fél mást gondol erről. Jelenleg nem tudok nagyobb fájdalmat elképzelni annál, ha valaki elveszíti a gyermekét. Valahol ez ösztönösen van bennünk.
És itt jön az a kérdés is, hogy miért ilyen nehéz a továbblépés. Mert ott van mellettem a szerető férjem. Kettőnkből jön létre a házasság, a gyermek már csak még nagyobb ajándék.
A fájdalmak mértékének összehasonlítását egyébként sem látom hasznos dolognak. Mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb, nem találomra kaptuk őket. Mégis egészen speciális megpróbáltatásnak és keresztnek tartom azt, ha Isten egy olyan valakitől szólítja el a babáját, akiknek már 16 hetet adott együtt lenni... És ő lett volna az első babánk...
Semmivel sem tartom kisebb veszteségnek, ha valaki kisebb babáját veszíti el, vagy többedik gyermekét. A veszteség érzése ugyanaz. A körülmények és talán a fájdalom mások. Nagyon más jellegű kísérőfájdalommal jár(hat). (Pl. Lehet egyáltalán gyerekem?) A gyógyulás is más, ha van(nak) nagyobb gyerek(ek) a családban. Szerintem nem tudja magát elhagyni annyira az ember, mert nem lehet (bár az se biztos, hogy jó...). Természetesen nem cserélnék senkivel. És ha megkérdezné Isten, hogy kitörölje-e az életünkből az elmúlt egy évet, természetesen nemet mondanék. Nagy hálával gondolok az együtt töltött 16 hetünkre. 

Túléltem

Túlvagyunk a nővéremék esküvőjén. Nem volt egyszerű, sőt...

Féltem azoktól az emberektől, akik ott lesznek. Nem akartam senkivel se találkozni. Azon is nagyon elgondolkoztunk, hogy jó-e az, hogy mi megyünk. Újra szembesülnöm kellett a gyengeségemmel, és újra meg kellett küzdenem a túlérzékenységemmel. Persze mindezt igyekeztem magamban lerendezni, legfeljebb A.-t avattam be.

Az esküvő előtt volt egy kis technikai hiba, úgyhogy a szertartás alatt volt min izgulni. Örülök, hogy ki tudtam mondani azt Istennek, hogy az este folyamán bármi kellemetlenséget (találkozások, tapintatlanság, jótanács...) elviselek, elfogadok, csak a nővéremnek (V.) legyen jó. Isten ezt komolyan is vette, komolyabban, mint gondoltam (na, ilyan gyenge vagyok), mert próbatételből akadt egy pár. Amikor csak lehetett, igyekeztünk nem szem előtt lenni (= diszkrét "bújócska"), könnyebb volt így. Nem egy pillanat volt, amikor jobbnak láttam volna inkább rögtön hazaindulni. Végül elég sokáig maradtunk.

Az esküvő maga viszont elég fájó dolgokra ébresztett rá (ismét).

• Az elmúlt egy év értelme (Egy hét múlva lesz az első házassági évfordulónk. Mi történt azóta?)
• Mit keresek én itt? Miért csak ketten vagyunk itt?
• A szív és az ész miért mondanak időnként teljesen ellentétes dolgokat? Akkor milyen ember vagyok valójában?
• SZABAD MAGUNKÉRT IMÁDKOZNI???

A vacsoránál is voltak olyan pillanatok és emberek, amik igencsak elszomorítottak. Végülis szerintem minden jól sikerült, V.-ék boldogok, én is túléltem az estét. 

Nem tudom szebben megfogalmazni a dolgot, de volt egy pont, amikor majdnem beolvastam valakinek. Egy olyan embernek, akinek eddig gyakorlatilag minden az ölébe hullott (erről nem tehet), de emiatt nem annyira alázatos, és szeret másokat lenézni. (Tudom, én meg nem vagyok Isten, hogy ítélkezzek...)

És amitől a legjobban féltem: Kr. (a lány, aki 1 héttel későbbre volt kiírva, és aki a legjobban megbántott, aki megforgatta bennem a kést...)

Igyekeztem elkerülni, nem akartam vele találkozni. A köszönésig se mentem el. Hogy őszinte legyek, rá se bírok nézni. Nálam ez a fajta viselkedés és önzés már nem fér bele a barátságba. A férjének se köszöntem (ő fotózott), emiatt van egy kis lelkiismeretfurdalásom, de nem bunkóságból csináltam. És most is irtó erősen hangsúlyozom, hogy NEM AZ FÁJ, HOGY NEKIK VAN BABÁJUK, ÉS VELÜK MINDEN RENDBEN VOLT ÉS VAN. Hanem az, hogy nekünk nincs, és mindemellett Kr.-vel kapcsolatban az a bizonyos levél. Az a mérhetetlen önzés és kioktatás. Azóta is néha olyan erősen érzem azt, hogy bárcsak "beolvashatnék" neki. Ekkor van pl. az, hogy a szív és az ész teljesen mást mondanak. De nagyon visszafogom magam, és a válaszleveleimben is már higgadt emberként válaszoltam... Igen, bocsánatot kért, hogy azt írta, de olyat mégis hogy lehet írni, hogy ellenkező esetben nekem is szarul esne, hogy nem érdeklődöm felőle...(luznxilxnuilahzjyzutopizuseiohzgiuzsjihklhjklhk) Nem térek észhez... De ez csak áttétesen tartozik a tegnap estéhez.

A végkövetkeztetésem az, hogy egyálalán nem vagyok kész még az ilyen társasági eseményekre... És halkan azt is leírom, hogy szerintem A. sem. Sok gyógyulnivalónk van még... És a megbocsátás terén van még mit csiszolni, legalábbis nálam mindenképpen...

***

Nem túl idevaló téma, de olyan rosszul esett, hogy nem én fuvoláztam az esküvőn... Hanem a V.-ék számára egy teljesen idegen valaki. Meg sem kérdeztek... Igen, én meg nem mertem mondani. Nem akarom teljesen az ő nyakába varrni ezt a dolgot, mert nyilván nem mert megkérni (?)(a kérdőjel a magyarázatot kérdőjelezi meg, és nem azt jelenti, hogy miért?), mivel nem vagyok túl nyitott mostanában. De szomorú vagyok miatta. Nyilván a túlérzékeny állapotom miatt is fáj ez ennyire... (De ez legyen mindannyiunk legnagyobb baja.)

...talán fent... de legalábbis feljebb...

Rosszabb vagyok, mint az ápilisi időjárás... Tegnap, amikor A. hazajött onnan, nagyon el voltam keseredve... Sajnos jól össze is vesztünk... Mára minden jobb lett. Ma már egy csomó mindent csináltam, hasznos dolgokat!

És A. egy újabb néhány napos nyaralást szervez. Úgy várom már!

Megint lent

Mostanában határozottan jobban voltam. Ez köszönhető volt annak, hogy elutaztunk pár napra, méghozzá jó messzire. Annyira jó volt, hogy az ismeretlen helyszín és az élmények elterelték a gondolataimat. Annyira szeretem A.-t! Mindkettőnknek nagyon jót tett az a pár nap.

De most visszazuhantam... Már nagyon közel van a nővéremék esküvője... És én nagyon félek. És annyira fáj, hogy neki erről szerintem fogalma sincs...

Lehetne több együttérzés benne (ezt csak óvatosan írom)... Mert... Senki sincs semmiről bebiztosítva... (...) Szerintem... Nem kívánom neki(k), hogy átéljék, amit mi él(t)ünk át, viszont furcsállom, hogy ilyen halványan érzékeny irántunk (vagy legalábbis a téma iránt), pedig ő sem tudhatja, mit hoz nekik az Élet. (...) Persze a köztünk lévő kommunikáció hagy némi kivetnivalót maga után, de akkor is...

Azt hittem, a nagyobb "hangulatingadozások" már elkerülnek... Tévedtem. Olyan iszonyú kérdések törtek rám ma is. Egész nap semmi nem csináltam. Pedig lett volna mit. Reggel még tele voltam tervekkel, aztán hamar összetörtem. Az esti misén alig bírtam visszatartani a sírást. És amit még eddig nem éreztem: nehéz volt a mellkason, amikor levegőt akartam venni.

Sajnos megint szembesülnöm kellett saját magammal. Annyi félelem és aggódás van bennem... Úgy szeretnék tudni továbblépni...

Most tanácstalannak és reménytelennek érzem magam...

(A. most annál a barátainál van, akikről már írtam a Tapintatlanságok című bejegyzésben... Ez is annyira fáj. Nem akarom, hogy ott legyen. Ráadásul nekik fogalmuk sincs, hogy milyen tapintatlanok voltak... és hogy ezért én mennyire haragszom... De persze, ez kit érdekel... Ezzel is csak magamnak ártok, mert senki mást nem érdekel ez. Engem bántottak ezzel a legjobban.)

És akkor újra azok a miértek...

Miért halt meg a Kisbabánk?

Mikor leszünk készek egy babára?

Lehet még kisbabánk?

Miért? Miért? Miért??? MIÉRT???

Köszönet és hála

(Ez a téma sem mellékes.)

Sok mindenkinek tartozok köszönettel. Két valakit szeretnék kiemelni: Istent és A.-t. (Tudom, ez a két valaki nagyon összefügg egymással.)

Isten:

Sajnos be kell vallanom, hogy Istennek nem tudok minden pillanatomban őszintén hálás lenni. Nem tudom összerakni a sok kis mozaikdarabot, amiből összeáll a kép, és meglátom a dolog teljes értelmét. Pedig szeretném, ha ez így lenne. Akkor könnyebb lenne a továbblépés.

A.:

Mindent köszönök neki, legjobban azt, hogy mindig mellettem volt, és van. Lehet mondani, hogy igen, egy férjnek ez a dolga... de - nem elfogultságból írom - nem hiszem, hogy mindenki ilyen példaértékűen tudott volna "helytállni". Ezért nagyon hálás vagyok.

/A kórházban is feltűnt a "személyzetnek", hogy A. milyen rendes, és hogy szeretjük egymást.

Amikor az első kontrollra mentünk (január elején), az orvos első mondatai között volt az, hogy ugye tudom, hogy milyen szerencsés vagyok? Bevallom, abban a helyzetben nem éreztem magam annyira szerencsésnek. Sőt... Majd kifejtette, hogy A.-ra és kettőnk kapcsolatára gondolt. Meglepő volt tőle, nem azért mert gonosz, hanem mert nem "érzelgős"./

...

...