Megkaptam annak a bizonyos valakinek (Kr.) az sms-ének a hiányzó részét.
Egy részlet a válaszából: "Nem tudom, hogy milyen jóvátehetlen hibát követtem el ellened, hogy így bánsz velem!"
200% helyett 300%, hogy nem érti, hogy mi van...
Miért, hogy bánok veled?
Megkértelek, hogy ne írj, hogy tudjak gyógyulni. Mi olyan érthetetlen és szörnyű ebben?! A., akivel csak beszélt, amikor meghalt a Kisbabánk, mindenkit megkért arra, hogy ne keressenek. Rajta (Kr.) kívül szinte mindenki megértette... Ha az okot nem is, de a kérést igen. Ugyanazt tapasztalom Kr.-nek ennél a levelénél, amit annál a bizonyos levélnél. ("Nekem is szarul esne stb.") Nem azért kértem, hogy ne keressen, mert "jóvátehetlen hibát követett el ellenem". Azzal a levéllel iszonyúan megbántott, de mégcsak nem is arról van szó. Hanem arról, hogy ahányszor felbukkan, annyiszor szakadnak fel a sebeim. Hogy nekünk is lenne egy 2 hónapos Babánk, mi is joggal hívhatnánk magunkat családnak stb. (Ha már muszáj volt így aláírnia az sms-t... És megértem az örömét, én is boldog lennék, ha lenne Kisbabánk, és nem halt volna meg. De fordított esetben, ha már mindenképpen írni szeretnék, kétszer is meggondolnám, hogy nem bántom-e meg valamivel az éppen a Kisbabája elveszítése miatt nagyon összetört és elkeseredett címzetett...) A másik fajta sebek pedig azok, amiket a Kisbaba elvesztésének kapcsán szereztem. Akár maga a kórház, de említhetnék konkrétabb dolgokat is, pl. Dr. Fe megalázó és szemét szavai, méhszájtágítás, műtét, iszonyú vérzés, ami kapcsán még nagyobb volt a félnivaló, a rettenetes kiszolgáltatottság, a fájó üresség a szó mindkét értelmében... és még sorolhatnám.
Ezért nem szeretném, hogy keressen, mert ezek mindig előjönnek. Elég vagyok én magamnak, nem kell, hogy más is felkavarjon.
(Úgy érzem, inkább én tehetném fel ezt a kérdést, vagyis tehettem volna fel, hogy MIÉRT BÁNSZ ÍGY VELEM? Különös kegyetlenségnek tartom, hogy egy olyan embernek ír valaki részletes beszámolót a babavárás legszebb és legzökkenőmentesebb történéseiről, aki nem sokkal korábban veszítette el a Kisbabáját, és akinek ilyen szörnyűségeken kellett átmennie (...). Miért bánsz így velem???
De most komolyan! Olyan nehéz megérteni, hogy valakinek mekkora fájdalom az, hogy elveszítette a Kisbabáját? Ez ennyire bonyolult dolog? Ha valaki nem tudja semennyire elképzelni, hogy ez milyen nehéz, akkor legyen csak simán együttérző egy számára érthetetlen, az érintettnek pedig egy óriási megpróbáltatást, szenvedést, szinte élet-halál kérdést (lelki értelemben) jelentő fájdalom iránt... Ez valaki számára tényleg ennyire semleges esemény??? Képtelen vagyok felfogni...
És ezek miatt is jobb lett volna, ha nem ír, amíg nem állok készen arra, hogy magamtól keressem őt... Mert olyan túlérzékeny állapotban vagyok, hogy szinte lehetetlen leírni. Mindenről a Kisbabánk jut eszembe, és ezzel újabb és újabb szúrások kerülnek a szívembe. Ha nem írt volna, "megspórolódhatott" volna köztünk az újabb feszültség, és a gyógyulás útján stabilabban haladhattam, volna tovább...
(V. esküvőjéről, vagyis arról, hogy ők is ott voltak, és nekem milyen érzéseim voltak közben, már nem is írok többet. Tuti, hogy azt sem érti, de kész elméletek vannak a fejében azzal kapcsolatban is. Elszomorító.)
