Félelmek 2.

Még mostanában sem szeretek kimenni az utcára. Sehova se szeretek elmenni. Csak itthon érzem magam biztonságban.
Ma is többször rámjött a misén Az A Bizonyos Félelem. Háromszor.

Azért szeretek itthon lenni, mert itt nem érnek váratlan dolgok.

Ha kimegyek az utcára, rögtön jön velem szemben kisgyerek, kismama, család, babakocsi, hátrányos helyzetű gyerek stb... Ezek (még?) nagyon intenzív fájdalmakat hoznak bennem elő.

Előző hétvégén volt egy nagyon nehéz pár másodpercem (és ami még utána jött)...
Egy ismerősünk egy bizonyos eseményén/rendezvényén voltunk, aki tudta, hogy mi történt velünk. Az anyukája csak annyit tudott (úgy látszik), hogy Kisbabánk lesz. Sikerült megkérdeznie, hogy "Hogy van a Pici?" Csak néztem rá. Mozdulatlanul. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Nem bírtam megszólalni. De mit is mondhattam volna... Csak jeleztem a fejemmel, hogy nincs. Nem értette, hogy mi van. Majd annyit mondtam, hogy "nincs". Már sírtam. "Nincs?" megint jeleztem a fejemmel, hogy "nincs". "Akkor valamit félreértettem." Már ő is nagyon zavarban volt. Bár nem tudom, hogy leesett-e neki, hogy mi van. Neki is kínos volt. Bár nekem nem kínos volt, hanem maga volt a pokol. Merthogy Ő van. De miért nem velünk??? Miért??? Holnap lenne 1 hónapos. Drága Babánk!  

Félelmek

A félelem egy nem szokványos típusa van jelen nálam, és szerintem sok olyannál, aki hasonló dolgokon megy/ment keresztül.
Amiket átélek és átéltem (szinte szünet nélkül):

• Félelem a jövőtől:
• Mi van, ha soha (többet) nem lehet gyerekünk?
• Mi van, ha ez megismétlődik, akár többször is?
• Félek az emberektől:
• az orvosoktól
• az utcán
• a családtól
• magamtól
• Nem akarok olyan helyre menni, ahol ismernek: ahol tudják, mi történt, oda azért nem, ahol meg nem tudják, oda meg azért nem. (Úgy érzem, a családom ezt úgy veszi, "ellenük irányul" ez az elzárkózás. Pedig nem. Nagyon nem.)
• Rettegek a nővérem (V.) esküvőjétől (július).
• Nem akarok találkozni azzal a sok emberrel, nem akarok azokkal találkozni, akik tudnak rólunk, nem akarom, hogy kérdezgessenek, nem akarok "JÓ" tanácsokkal lássanak el. Nem akarom többször hallani, hogy velem is történt ilyen, olyan fiatalok vagytok még, bla-bla-bla...
• Nem akarok találkozni azokkal az emberekkel, akikkel az elmúlt fél évben nem akartam találkozni.
• Nem érzem készen magam arra a dologra, hogy egy ilyen örvendező, boldog eseményen részt tudjak venni (de megteszem, természetesen).
• Nem akarok találkozni Kr.-vel és a gyerekekükkel. El tudom képzelni, hogy ő már alig várja, hogy mindenki megcsodálja őket. Valahol értem. De én tuti, hogy nem fogom. És megintcsak nem a féltékenység miatt... Bárcsak ne lennének ott... (A férje, L. fog fotózni, mint nekünk is.)
• És persze arra sem érzem késznek magam, hogy normálisan elviseljem azokat a kérdéseket a sok "tudatlantól", hogy "Baba?", "Nem akartok gyereket?" stb... Általában próbálok nem gondolni az egészre (esküvő)... A nővérem (V.) (persze) ezt is személyes támadásnak veszi, hogy engem nem érdekel az ő esküvője stb... És ő ezeket komolyan is gondolja. Azt hiszi, az egész világ körülötte kell, hogy forogjon.* Értem én, hogy mekkora öröm az esküvő - nekem is az volt, bár én inkább befelé, "kicsiban" tudok nagyon örülni - csak amikor valaki az Élettel küzd, olyankor nem megy a nagy örvendezés, kérdezősködés stb...

*(Az első nagyobb esemény, ahova december óta először kimozdultunk, a nővéremék (V. és D.) "eljegyzési party"-ja volt. Neki ez is alap volt, hogy mi ott leszünk. Miatta mentünk el, hogy neki jó legyen. De nagyon úgy érzem, hogy neki egy piilanatra sem fordult meg a fejében, hogy nekünk ez mekkora teher/félelem/megpróbáltatás/megerőltetés lesz/volt... Neki természetes... Nekünk nagyon nem volt az............)

És ezek voltak a "sima" félelmek. Sajnos van egy másfajta is...
Az a másik teljesen kiszámíthatatlanul tör rám. Főleg reggel, vagy mielőtt valami nagyobb dolgot kell csinálni pl. belépni egy osztályba, reggel belépni az iskolába, templomba.
A reggeli félelem a legfélelmetesebb. Azt érzem, hogy nagyon dobog a szívem, össze-vissza, és NAGYON félek. Mindentől és mindnekitől. Egy kicsit rutinos vagyok már benne. Ha rám tör, és van lehetőségem rá, akkor elbújok, becsukom a szememet, próbálom visszatartani a sírást, és várom, hogy enyhüljön.
Az én munkámban nincs lehetőség arra, hogy ilyenkor egy kicsit magamba forduljak, úgyhogy különösen nehéz ezeket túlélnem napközben.
A múlt héten táboroztatni voltam. Többször tört rám ez a félelem. Nagyon nehéz volt. Ez az érzés leírhatatlan: szívdobogás, rettegés mindentől és mindnekitől, sírás.
Ehhez az utóbbi félelemhez tartozik az is, amikor egyszercsak nem tudok megszólalni. Nem tudok gondolatokat megfogalmazni, nem tudom kinyitni a számat, nem jön ki hang a torkomon. A sírás viszont annál inkább jönne. Bár van, hogy még az sem.

És volt még egy nagy félelmem: rettegtem, hogy elveszítem A.-t. Féltem, hogy Őt is el akarja tőlem venni Isten. Ez főleg akkor élt bennem nagyon intenzíven, miután hazajöttem a kórházból. A. ahányszor elindult, annyiszor tört rám a félelem, hogy A. meghal. Szerencsére enyhült azóta ez az érzés, de még ez is sokkal többször jön elő, mint kéne.

És akár látszik, akár nem, még mindig nagyon nehéz minden nap. Mindegyiket megpróbálom túlélni. És ilyenkor bevillan, hogy mennyi szépn dolog történik mostanában is velünk, és én mégsem tudok "megfelően" örülni nekik. Nem megy. Akkora törés van bennem/bennünk... 

Tapintatlanságok, tüskék, sérülések

Ebben a bejegyzésben a számomra legfájóbb tapintatlanságokat összegzem.
Tanács azok számára, akik egy ilyen szörnyűségeket átélt nővel (ANYÁVAL) találkoznak:
ha nem tudjuk, hogy az illető pontosan milyen lelki állapotban van (márpedig honnan is tudnánk, amikor még ő sem tudja...), a "legrosszabb" lehetőséggel számoljunk, tehát legyünk a lehető legtapintatosabbak!
Megpróbálom sorban leírni azokat a dolgokat, amik engem nagyon bántottak, és sajnos a mai napig nagyon bántanak.

1. A 9. héten voltam, amikor már 2 hete hiányoztam a munkahelyemről. Felhívott az egyik kolléganőm, hogy mi van velem. (Másnap mentem először kórházba.) Elmondtam neki, hogy miért is hiányzom, de megkértem, hogy ne mondja senkinek. (Nagyon rosszul voltam, amikor beszéltünk...) Ő éppen a kislányával ment hazafelé (az osztályomba járt). Egyáltalán nem tartotta titokban előtte, hogy mi van velem. Úgy beszélt, hogy a gyerek mindent hallott. Majd kaptam tőle jótanácsot is. 1. Majd menjek be elbúcsúzni az osztályomtól, mert ennyivel tartozom nekik. Kössz, tudom. Csak ezt nem a 9. héten szokás megtenni, pláne nem olyankor, amikor alig élek. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy mi van az iskolában... 2. Ha már a 9. héten vagyunk, elég biztos, hogy minden rendben van. Igen, én is bíztam ebben, de azért ez nem így megy. És gondolom, ezután a beszélgetés után indult el a pletyka... Én kértem az igazgatót, hogy kezeljék nagyon diszkréten az egészet... Egy kollégámban tudtam 100%-ig megbízni, R.-ban, neki nagyon sokat köszönhetek. Rövid idő elteltével a gyerekek kérdezgették a tanásokat, hogy igaz-e a hír... Jó volt így visszamenni...

2.  Testvéreimet is kértem, hogy ne mondják el senkinek. Egyedül a V.-nek (nővérem) engedtem meg, hogy továbbadja D.-nak (leendő férje).
A húgaimtól azt kértem, hogy ne mondják el senkinek (P. és K.). Hát, van egy olyan érzésem, hogy ezt nem tartották be. Több árulkodó jel is van, ami erre utalt. Ráadásul szerintem olyanok tudták meg általuk, akiknek NAGYON nem akartam volna elmondani... Sajnos ezen se tudunk már változatni...

3. Amikor felhívtam a főnökömet, ő már tudta, hogy mi történt (R.-tól, nem baj). Próbált a maga módján bölcs lenni. 3 durva mondata volt:

• velem is történt ilyen, bár korábban (ismerve az ő érzelemvilágát, márha nevezhetem egyáltalán annak, nem hasonlítanám össze a helyzetünket)
• LESZ TEMETÉS???
• Te vallásos vagy, neked azért így könnyebb, nem? 

Inkább nem írnám le, amiket ezek a mondatok után gondoltam.

Eddig is piszkosul zavart minden felszínes dolog, nemhogy most...

4. Néhány hét elteltével az egyik évfolyamtársam mert írni egy e-mailt, amiben érdeklődött. Először kifejezetten örültem neki. Aztán nem. Sőt... Írt mindenféléről, majd  a végén: "remélem, nem leszel szomorú, de az A....-éknak babájuk lesz, én leszek a keresztanyja. Nem tervezték, de nem volt kérdés, hogy megtartják-e."
Ha valaki nem tudja, hogy megbánt-e azzal, hogy ilyet ír, akkor inkább ne írjon...
A hír lényegén is kiakadtam, és azon is, hogy kikről volt szó... De ezt sem részletezném.

5. Januárban, amikor még tényleg nagyon közel voltak az intenzív fájdalmak, A. egyik barátja bejelentette, hogy babát várnak. Mondta, hogy A. ne mondja el nekem, de... kihúztam belőle... Ez az eset több szempontból érintett érzékenyen...

• egy nagyon érzékeny és kedves embernek ismertem ezt a valakit, így sokkal jobabn fájt a tapintatlansága
• A. elég jól viselte a hírt, tudott velük örülni, de honnan gondolta ez a valaki, hogy A.-nak ez nem lesz NAGYON rossz?
• a felesége még csak a 10 hetes volt. A. is elég hamar elmondta neki, hogy Babánk lesz, de mi semmit nem tudtunk róluk, és ők nem mentek át pár héttel a bejelentés előtt ilyen szörnyűségeken

6. A legnagyobb tapintatlanságot attól a valakitől kaptam, akinek azért nem akartam sokáig elmondani a Babánkat, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Nem tudtam, hogy mi a helyzet velük, de igyekeztem minden fájdalomtól megkímélni... Nem másból, mint tapintatból. De mi mást is várhattam egy ennyire önző valakitől...

• Annak ellenére, hogy kértük, ne keressen engem, írt egy e-mailt január 15-én. Semmi extra bántó nem volt benne, de mégis nagyon felkavart és összetört. Én is ott tartanék, ahol ő, csak egy héttel előrébb... De mit érdekli ez őt... Neki az a lényeg, hogy ő jól van. Ebben még tényleg nem írt különös dolgokat, de mégis jobbnak találtam, ha nem válaszolok. Nem értem, hogy ha tudja, hogy ebben a helyzetben különösen is nehéz vele beszélnem, akkor miért nem tudja tiszteletben tartani a kérésünket... Talán azért, mert önző...
• Azt hittem, ért abból, ha nem válaszolok. Tévedtem. Március 26-án kaptam tőle még egy e-mailt. Ezen még jobban kiakadtam. Legszívesebben bemásolnám az egész levelet, annyira durva... Beszámolt arról, hogy kismamaként milyen örömök érik, ekkora meg akkora, ultrahang, minden oké, boldog, welness, szülésfelkészítő, babamasszázs, élményfürdő, kismamatorna, így örül, úgy örül. Mindenről jó részletesen... Hogy lehet valaki ennyire tapintatlan és önző??? Jobb lett volna, ha nem olvasom el... A. a múltkori után ezt javasolta. Talán igaza volt... A levél végén még azt is képes volt megkérdezni, hogy sikerül-e visszarázódnom a munkába... Hát hülye ez? Hogy sikerült volna? Ki a franc akar egyáltalán visszarázódni??? A mélybe taszított ez a levél, megint... És ahányszor csak rágondolok... Erre a levélre válaszoltam. Nem azt, ami bennem volt, visszafogtam magamat. Hogy kíméljem... De minek... Megkértem, hogy NE írjon nekem többet. (Ha már egyedül nem volt képes ezt felfogni...) Leszögezném azt, méghozzá nagyon hangsúlyosan, hogy nekem nem az fáj, nem azon vagyok kiakadva, hogy valakinek kisbabája lesz/van, hanem az, hogy a mi Babánk meghalt... Nem szabad a kettőt összekeverni. Ezt leírtam ennek a Kr.-nek is... Azt is leírtam, hogy tapintatból nem akartam elmondani neki, hogy babánk lesz. Pedig azzal közel nem okoztam volna akkora fájdalmat neki, mint amekkorát ő okozott nekem. És mégis oda tudtam erre figyelni. És most nem magamat szeretném fényezni... A levelemet így zártam: "Nehezen tudom kivitelezni, hogy ne sürgessem saját magamat a lelki gyógyulás terén. Csak jó lenne, ha más sem sürgetne.
  Fájó, hogy valaki azt gondolja, hogy 3 hónappal a babám elvesztése után már jólesően, és őszinte érdeklődéssel tudok egy ilyen baba-beszámolót olvasni...."  A levelemre kaptam választ. De erre aztán tényleg nem számítottam. Egy részlet az ő leveléből: "De egy valamit Neked is tudnod kell! Hidd el, hogy én is életem egyik legfontosabb időszakát élem, és elég rosszul esett, hogy a legjobb barátnőmet egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velem! Ellenkező esetben szerintem ez Neked is nagyon szarul esne!" Hát nem. Én nem vagyok ilyen önző, mint te. Fontos lenne a saját boldogságom, ami egyben a világ legnagyobb titka, csodája és boldogsága lenne, de még véletlenül se dörgölném egy olyan orra alá, aki a világ legnagyobb fájdalmát éli éppen át!!! Ez tényleg túl nagy elvárás az emberek felé? Szerintem nem...

A barátság kategóriájába nálam nem férnek bele az ilyen dolgok....

7. Időközben, még januárban ért még egy nagy pofon. R.-t megkérdeztem, hogy a munkahelyünkön ki tud a történtekről. Válasz: az igazgató a félévzáró értekezleten kihirdette az összes dolgozó előtt. Iszonyú rosszul esett. Ez annyira intim dolog. Nincs hozzá közük. Az igazgatónak meg joga nem volt ehhez. nem kérdezett meg előtte, sőt, kértem, hogy ne mondja el senkinek... Ennyit erről... Oké, biztosan megtudták volna idővel többen, de van néhány kolléga, akiknek aztán tényleg SEMMI KÖZÜK az egészhez... Ennek a szétkürtölésnek köszönhetem azt is, hogy még olyan tanár is tud róla, aki már nyugdíjba ment tavaly... "Hallottam, mi történt. Hogy vagy?" Kedves, nagyon kedves, de mégis azt gondolom, hogy semmi köze hozzá. Ráadásul minden ilyen kérdésnél úgy kell visszatartanom a sírást... Ilyenkor újra előjön minden...

8. Az is nagyon fájt, amikor először mentünk el hozzánk, és Á.-tól (bátyám) kaptam egy ártatlan, figyelmetlen (?) kérdést: "És hogy vannak a gyerekeid?" Visszakérdeztem, mert nem hittem a fülemnek. Újra feltette a kérdést, méghozzá ugyanúgy...
Ő nyilván a munkahelyi gyerekekre gondolt, de akkor is. Pont az ilyen kétértelmű dolgokat kéne elkerülni... Talán ő észre sem vette, amit mondott, de én majdnem elsírtam magam. Ráadásul még szívesen be is olvastam volna neki...

Annyira próbálok ezekért a tapintatlanságokért, belémtaposásokért nem haragudni... De nagyon nehéz... Nem tudom, mikor fog ez a harag enyhülni...

Sorstársak

Az itthonlétem alatti internetes kutatásaim során megismerkedtem néhány sorstárssal, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot, már személyesen is találkoztunk párszor. Hasonló dolgokon mentünk keresztül mind a négyen, így bele tudjuk képzelni magunkat egymás helyzetébe. Ha kellett, vigasztaltuk egymást,  kérdeztünk egymástól, meg tudtuk osztani egymással az aggodalmainkat, tudtunk segíteni egymásnak.
Nem igaz, hogy nem hiányzik az a sok ember, akikkel korábban kapcsolatban voltam. De annyi tapintatlanságot tapasztaltam tőlük, hogy most határozottan jobb nélkülük. A másik ok, amiért nem hiányoznak annyira, az az, hogy túl sokan tudnak a mi Nagy Szomorúságunkról. És persze nem tőlünk... De erről majd később.
A megbocsátás terén sajnos még komoly hiányosságaim vannak...

Hogyan tovább?

Talán nem túlzás, ha azt mondom, a következő napokat végigsírtam. És már nemcsak a Babánk elvesztése fájt, hanem fokozatosan tört belőlem a sok szenvedés, sok fájdalom és sok megpróbáltatás miatti feszültség, ami október óta ért. Amíg velem volt a Kisbaba, tudtam magam tartani. Általa olyan erős voltam. Eddig se éreztem magam gyereknek, de az Anyaság mindenkit (normál esetben) felnőtté tesz. és ezen átmentem én is. A legnagyobb változás a második kórházi bentlétemnél volt. Sokat voltam egyedül, így volt időm gondolkodni. De vége lett ezeknek. Összetörten, kiforgatva önmagamból feküdtem itthon. Nem tudtam semmit se csinálni. Gyenge voltam testileg, lelkileg egyaránt. Minden napot megpróbáltam túlélni. Reggel az estéket vártam, este a reggeleket. A sírások ritkultak, de időnként nagyon intenzíven tört rám. Az esték nagyon rosszak voltak. Az adventünk rögtön nagypéntekké változott. De a húsvét elmaradt.

Csak a háziorvoshoz mozdultam ki itthonról. Muszájvolt. Arról is tudnék írni, de inkább nem.

A.-val még a kórházban megbeszéltük, hogy ha lehet, nem mennék vissza oda dolgozni, ahol eddig voltam. Nem érdekelt a pénz stb. Egy kedves kollégának köszönhetően az egész iskola tudta, hogy mi történt velünk: gyerekek, tanárok, többi dolgozó. Borzasztó volt. Ennél magánügyebb magánügy szerintem nem létezik, és szétkürtölte. Persze, először csak egy embernek. De ha egy ember tud róla, az már nem titok. És a hír nem állt meg. A tapintatlanságok sorozata egy újabb bejegyzésbe kerül majd.

A gondolataim 99%-át a Kisbaba, és az elvesztése utáni megpróbáltatások tették ki.

Egy idő után elkezdtem az inteneten kutakodni a témában. Jött az, hogy az összes vetélést okozó tünetet észleltem magamon, és a létező összes nőgyógyászati betegséget diagnosztizáltam. Ezek a félelmek is fogságba ejtettek.

Még mindig gyakoriak voltak a sírások.

Az első kimozdulásom a lakásból az éjféli mise volt. Nagyon nehéz volt. A templomban is sokan tudták, hogy mi történt. Nem akartam találkozni senkivel. Ráadásul minden misén küzdenem kell(ett) a sírás visszatartásáért. Akkor is így volt ez.

A mise után találkoztuk M. atyával. Nem mondtunk semmit egymásnak, csak megölelt minket, és sírtunk (már A.-tól, hogy mi történt). Nagyon sokat jelentett ez az ölelés. majd annyit mondott: "A Jóisten másképp szeret titeket."

Csendes karácsonyunk volt. Szép volt, de nagyon szomorú. Még annál is szomorúbb. Nehéz volt. De túléltük...

Végleg haza - 2010. 12. 13. (hétfő)

Reggel megint nagyon rosszul voltam. Miután az esti viziten végre komolyan vették a jelzéseimet, reggel kértek egy sürgős labort. Dr. Bé mondta, hogy ha meglesz az eredményem, attól függően akár haza is mehetek. Látták rajtam, hogy a kórházból már nagyon elegem volt. De kinek ne lett volna elege a 32. napon úgy, hogy a Kisbabáját is elveszítette?!
Kiderült, hogy rengeteg vért veszítettem. Még valaki azt is megkérdezte, hogy miért nem kaptam vért... Honnan tudjam? Ezt inkább én kérdezhettem volna... A. közben elment dolgozni, mert hát oda is illett benéznie. Abban maradtunk, hogy ha valami van, telefonáljak, és jön. Hívtam is, hogy jöhet értem. Dr. Bé-vel megbeszéltük a teendőket, felírta a szükséges gyógyszereket, és elindultunk haza.
Oké, utáltam már a kórházat, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy jobb lesz itthon... Megkértem A.-t, hogy mire hazamehetek, pakolja el azt a kevés dolgot is, ami a Kisbabáról szól.
Hazafelé többször meg kellett állnom. Sírás a liftnél, sírás a kórház alőtt, sírás itthon, az előszobában, stb...
A. elment kiváltani a gyógyszereket, kicsit kipakoltunk, és lefeküdtem. A., ahogy eddig is, vigyázott rám.
Nem volt egyszerű itthon sem. MINDEN a Kisbabára emlékeztetett. Szinte el se hittem, hogy ő már nincs velem.

A műtét utáni 2. nap 2010. 12. 12. (vasárnap)

A. már reggel bejött. Csinált nekem szendvicset, hogy egyek valamit. Még a plüss nyuszit is behozta...
Lement a misére a kórház könyvtárába. Mire feljött, nagyon rosszul voltam. Ki akartam menni WC-re, de először még az ágy szélénél elszédültem. Nagyon megijedtem. Aztán megpróbáltam szólni a nővérkének, hogy rosszul vagyok.
(Az éjjel érkezett, kicsit zűrös szobatársamnál épp látogatók voltak. Annyira zavart.)
(Előző este is jeleztem a Cigizősnek, adott egy szem B6 vitamint. Szerintem azt hitte, hülye vagyok...)
Nagyon hányingerem volt, és nagyon szédültem. Kint ültem, amikor jött A. Először elment mellettem, kanyarodott a be a szobába, észre sem vett. Amikor megszólítottam, nagyon megijedt. A nővérke adott egy vesetálat. Hánytam egy kicsit. Szégyelltem magam. WC-re indultam volna, mert véreztem... Csak nem bírtam menni. Két oldalról támogattak. A nővérke tolókocsit akart hozni. A. bejött velem, borogattuk a nyakamat, jobb lett.
Annyira hiányzott a Kisbabánk...
Dr. Bé aznap is benézett.

Magyarázatok és vigasztalás-próbálkozások

Hogy miért utálom ezeket? Mert az embereknek fogalmuk sincs, hogy miken megy át ilyenkor az érintett. És nem feltétlenül azért, mert ők nem élték ezt át. Azért is, mert nem elég tapintatosak. De a tapintatról majd később...

Amiket utálok hallani: (főleg egy nappal a Kisbabánk elvesztése után)

• biztos beteg lett volna
• jobb lett volna egy fogyatékos/nyomorék babát megszülni?
• olyan fiatalok vagytok még
• velem is volt ilyen, csak kisebb volt a baba. Azóta van x egészséges gyerekem.
• az ismerősömmel is történt ilyen, és azóta több egészséges gyerek van
• minden rendben lesz

Szerintem nem kell ahhoz különleges adottságokkal rendelkezni, hogy valaki átgondolja azt, amit mond, mielőtt megszólal. Egy nőnek/ANYÁNAK ilyen esetben nem ezekre a szavakra van szüksége. Mert nyilván ő is hallott már korábban sikersztorikat, de még nem abban a fázisban jár, hogy ezekből erőt merítsen. Először szembesülni kell a történtekkel. 
Aztán megpróbálni a lehetetlent: elfogadni...
Szerintem, ha valaki nem ismeri eléggé a másikat, akkor legyen a magyarázatok terén a legtapintatosabb. Ahányszor meghallottam egy újabbat, annyiszor haltam meg újra, és éltem át újra a fájdalmakat. Mindenesetre az azért jól esik, ha tudom, gondolnak rám. De maradjon meg a "kommunikáció" a gondolat és az együttérzés szintjén...

A műtét utáni nap

Ebből szerencsére nem emlékszem sok mindenre.
Reggel bejöttek vizitelni. Első kérdés: hogy van? Most mit vártak? Mondjam azt, hogy köszi, jól?!
Nem bírtam válaszolni. Azt se tudtam, mit mondjak, mert hogy a francba lettem volna jól? Épp akkor veszítettem el a Kisbabámat. Meg magamat is. Mondjam azt, hogy rosszul? Fájt mindenem: testem és lelkem is.

A reggeli gyógyszerosztásnál kaptam néhányat én is. Augmentint és egy másikat. Nem is tudom hogy miért, de rákérdeztem, hogy az meg mi. Mondta, hogy segít, hogy ne induljon be a tejem. Sírtam. El se tudtam képzelni, mi jöhet még...  

A délelőtt folyamán bejött Dr. Bé is. Ő is megkérdezte, hogy hogy vagyok. Megint nem tudtam megszólalni. (Ez a némaság még hetekkel később is előjött időnként. Meg akartam szólalni, de nem tudtam.)
Beszélt a műtétről. Azt mondta, ennyi vért még nem látott. Azt mondta, a plafonon is a vér volt. A nadrágjára mutatott, hogy az a sok vérfolt mind tőlem van. Sírtam. Mondta, hogy nagyon nehéz volt a műtét, mert a méhlepény nem akart leválni. (Hetekig azért imádkoztunk, hogy ne váljon le, tapadjon meg jó erősen, hogy minden rendben legyen.) Mondta, hogy mind a négyen dolgoztak. Egy valaki uh-ozott, hárman alulról próbálkoztak. Alig bírtam hallgatni. Megint elmondta, hogy nagyon nehéz volt. Én még mindig sírtam. Nem bírtam megszólalni. De mit is mondtam volna... Talán azt, hogy hagyja abba... De nem tudom. Újra meghalt a lelkem.

A. is bejött. Annyira jó, hogy mellettem volt. Neki is nagyon nehéz volt. Ráadásul tartania kellett magát miattam is.

Valamennyivel megint enyhült a vérzés, de nagyon gyenge voltam. Felülni is alig bírtam, rögtön visszaszédültem. Az ajkaim teljesen fehérek voltak.
Nem akartam se enni, se inni. Nem akartam semmit. Fájt. A Kisbabámat akartam. és választ, hogy miért...

Lázadtam.
Mindketten vigyáztunk magunkra.
Normális körülmények között éltünk.
Nagyon szerettük egymást.
Megőriztünk magunkat egymásnak a házasságig.  
Imádkoztunk és hittünk...
MIÉRT???
Miért pont minket/engem próbál meg Isten? Nem utáltam Őt ezért. De nem tudtam elfogadni. Talán még most sem, így fél év távlatából...
Földi magyarázatokkal és béna vigasztalás-próbálkozásokkal tele a padlás, és köszi, nem kérek belőlük...

És az a mérhetetlen kiszolgáltatottság...

A borzalmas nap - műtét 2010. 12. 10.

És elérkezett az, amitől rettegtem. Valamennyivel dél után jött a nővér, hogy mehetek.

(A műtéteknél általában a nagypofájú, tuskó bunkó műtősnő szokott lenni. A délelőtt folyamán meghallottam, amikor megkérdezte a legkedvesebb nővérkét, hogy eb tudna-e menni a műtétemre, mert el kéne mennie. Igent mondott. Köszönöm, Istenem, hogy nem az a szemét volt bent, hanem a legkedvesebb!)

Mondtam, hogy nem kelhetek fel. Elment megkérdeznmi, hogy mi legyen. Mondta, hogy már felállhatok. Nem akartam menni. Nem akartam elengedni A.-t. NEM!

Elindultunk. A. maradt. Sírtam. A nő átkarolt.

Dr. Bé előző nap beszélt A,-val, hogy mi lesz. A. kérdezte, hogy életveszélyes-e ez a műtét. Dr. Bé: rutinműtét, de életveszélyes.
És veszélyes lehet, mert a hematóma miatt valószínűleg nagyon fogok vérezni. És ha túlságosan vérzek, azt csak úgy lehet elállítani, ha kiveszik a méhemet. Ilyen félelmekkel kellett elundulnom.

A műtő bejáratánál fel kellett vennem egy sapkát. Bementünk. Bent volt az aneszteziológus és egy ápoló. Megkérdezték, hogy van- a valamilyen betegségem. Mondtam, hogy az, amit Dr. Bé tud. Alá kellett írnom egy papírt, de fogalmam sincs, hogy mit.
Szörnyű volt ott bent, egy deszke/ágy/asztalszerű műtőasztalra kellett felfeküdnöm. Éreztem, hogy erre képtelen leszek. A kedves nővérke felhúzta a lábamra a műtőszsákot. Nem tudom, hogy sikerült. majd mondta, hogy tegyem fel a lámaimat. Azt hittem, nem leszek erre sem képes. Nem akartam képes lenni rá. De megtörtént. Csaússzak lejjebb. Olyan megalázó volt nekem ez... A bal kezemet ki kellett tenni oldalra. Beszúrták az infúziót. A hüvelykujjamra egy érzékelőt tettek, mint a filmekben, a monitoron nézték a pulzust stb. Mint a filmekben. Meg akartam volna halni, annyira szörnyű volt bent. Annyit mondtam Dr. Bé-nek, hogy szeretnék Kisbabát. A kedves nővérke megfogta a kezemet. Mondtam, hogy nagyon félek. Aztán elaludtam.

És elvették tőlem a Kisbabámat.

A tervek szerint kb. 20 percig tartott volna a dolog. Közel egy órát voltam bent. Szegény A. már nagyon aggódott. Folyton azt hitte, hogy mindjárt kijönnek szólni, hogy meghaltam. Meg azt is hitte, hogy azért jön ki a műtős tologató fiú, mert mindjárt hoz egy olyan koporsót, amilyennel a bejövetelnél találkoztunk.

Vége lett.

Csak arra emlékszem, hogy nagyon szédültem, azt mondogattam, hogy nagyon rosszul vagyok, és hánytam (bár nem volt mit).
Amikor visszaértünk a szobába, nem tudtam a tologatós fiúval együttműködni, fogalmam sincs, hogyan kerültem vissza az ágyba.
Bejött A.
Nagyon fájt a hasam. De mégjobban a lelkem. Lapos volt a hasam. Azt hittem, meghalok. Rettenetes volt az az üresség. Mindent elvettek tőlem. Nem tudom, mi lett volna, ha A. nincs ott velem.
Egy kis idő kellett, mire ráeszméltem, hogy vérzek. "Papírbetétet" tettek alám, meg mindenféle védőfelszerelést. De minek... Ömlött belőlem a vér. Nem nagyon voltam magamnál, de annyira pont igen, hogy tudjak félni a folytatástól, és attól, hogy mi vár rám, ha a vérzés nem enyhül. Nem tudom, milyen időközönként jött be a nővérke, de többször szóltam A.-nak, hogy szóljon neki, mert nagyon vérzek. A nővérke is csak annyit mondott, amikor látta, hogy "Istenem...". Rettenetes volt az a kiszolgáltatottság. Gyakorlatilag ő fordított át egyik oldalamról a másikra, ő törölgetett meg stb. A hálóingemet igyekeztem feltűrni, de persze az is véres volt. Meg az ágy is. Minden. Kaptam két injekciót, méhösszehúzót, hogy enyhüljön a vérzés, és talán akkor kaptam meg az Anti D-t. De azt csak a zárójelentés alapján gondolom. Azon olvastam, hogy megkaptam, de nem tudom, hogy mikor. Gondolom, akkor.
A. mondta, hogy itt van M.
Nem akartam, hogy bejöjjön. nem akartam, hogy lásson. A világ elől akartam elbőjni. Az ő helyében én is látni akartam volna a gyerekemt egy ilyen helyzetben, mellette szerettem volna lenni. De abban a pillanatban senkit nem akartam látni. Az is borzasztó volt, hogy más is volt a szobában. El akartam tűnni. Szégyelltem magam. Megaláztak, úgy éreztem. Nem tudom, hogy éltem túl az egészet.

Nem tudom, hogy M. mikor jött, és mikor ment, csak azt tudom, hogy délután vagy este elaludtam, és mire felkeltem, már nem voltak ott. Nagyon szomorú voltam, hogy A. is elment. Mert még tartott a látogatási idő.

Hétkor jöttek vizitelni. És miért is ne... Dr. Fe. A szemét. Még mindig nagyon véreztem. Megnyomkodta a hasamat, és mondta, hogy hozzanak oxitocin infúziót, mert ez így nem lesz jó. Nagyon erőtlen voltam. Csak feküdtem mozdulatlanul. Hozták az infúziót. Valamivel enyhült a vérzés, de megint fájt a hasam.

Este az osztályon mindenki az X-faktort nézte. Bejött a nővérke (Kardigános). Mondta, hogy üljek fel, és menjünk ki WC-re. Mondta, hogy vegyek elő bugyit és betétet, már nem vérzek annyira. Dehogynem... Segített felülni, előkeresni a cuccokat. Borzasztó volt ez a kiszolgáltatottság. El akartam tűnni a világból. Mondtam, hogy ha felülök, ömleni fog belólem a vér. Nem baj - mondta, és támogatott kifelé. Szörnyű volt elmenni ott, ahol mások a tv-t nézték, és a kismamás szoba előtt... Bementünk a zuhanyzós WC-be. Kérdezte, hogy mikor pisiltem utoljára. Mondtam, hogy reggel. Nagyon megijedt, hogy ez így nem jó, főleg azért, mert most sem tudtam pisilni. Biztos benne volt az, hogy állt mellettem, fogta a fejemet, kezemet, de semmi ingerem se volt. Kinyitott a csapot, hátha segít. Kb. 5-10 perce folyatta a vizet, még mindig semmi. Nem értette, miért nem kell. Azt mondta, ha nem sikerül, meg fog katéterezni. Mondtam, hogy NEM fog. Fogtam a falat, majdnem elájultam. Kiment, hátha úgy sikerül. Sikerült is. Perceken keresztül pisiltem. legalább ezen túl voltam. Betette a betétet a bugyimba, adott hozzá "papírbetétet". Már akkor tudtam, hogy ez semmire sem lesz elég.
Visszatámogatott a szobába. Kicserélte a védőfelszerelést az ágyamon. Lefeküdtem. Talán el is aludtam.
Amikor legközelebb fölkeltem, éreztem, hogy minden tiszta vér alattam és körülöttem, úgyhogy tiszta bugyival indultam útnak. Ahogy felálltam, éreztem, ahogy folyik ki a vér a bugyimból. Borzasztó volt. Rettegtem, hogy ki fogják venni a méhemet, ha nem enyhül a vérzés.
Szerencsére a tv-nézők már aludtam. Fogtam a falat, kis lépsésekben haladtam.
Aztán vissza a szobába. Ez megismétlődött még egy párszor az éjszaka folyamán.
Tényleg nem tudom, hogy éltem túl ezt az egészet.

A borzalmas nap - méhszájtágítás

Éjjel alig aludtam. Vártam, hogy reggel legyen, olyan borzalmas volt az éjjel, de inkább elmenekültem volna előle.

Reggel bejött egy nővérke lázat vérnyomást mérni. A vérnyomásom egy kicsit magas volt, de nem tudom, hogy mennyi.
Aztán valamikor bejött Dr. Bé, és nagyon határozottan rákérdezett, hogy tudtam-e, hogy mitralis prolapsus szindrómám van, és miért nem mondtam. Arra emlékszem, hogy visszakérdeztem, hogy az meg mi. Az, hogy műtétnél és foghúzásnál antibiotikumot kell kapnom, mert nélküle meghalhatok. Mondta, hogy M. telefonált a kórházba, ő mondta. (Azt, hogy ő honna derített ki, azt nem tudom. A papírjaim már régen elvesztek Nem gondoltuk, hogy egyszer műtétem lesz. Ráadásul ilyen. de lehet, hogy enélkül meghaltam volna.) Én miért nem mondtam? Meghalhattam volna, ha ez nem derül ki. Ezt többször is elmondta.
Tudtam én róla, de nem jutott eszembe. Aztán kedvesebb volt. Kiment.

Bejött az éjszakás kedves ápolónő, hogy tudom-e, hogy mi fog történni. Azt hittem, hogy tudom, ő nem mondott semmit. Nem is reagáltam. Hát nem tudtam mindent...

Odajött a szobatársam is (kb. 55 éves kedves tanítónő), hogy leülhet-e. Inkább elküldtem.

Aztán szerencsére megérkezett A. Annyira vártam. El akartam menni vele világgá.

Szólítottak, hogy menjek át a vizsgálóba, megnéznek uh-n más orvosok is, hogy biztos-e... Nem akartam menni. Nem akartam elengedni A.-t. Ő nem jöhetett.
Dr. Gé (a nő) és Dr. Fe (bunkó,és állította, hogy nincs hematómám) voltak bent és Dr. Bé. Dr. Fe nézett. Mondta, hogy igen, tényleg nagyon nagy a hematóma. És az arcomat eltakarva, sírva feküdtem ott. Olyan borzasztó és megalázó volt. Legszívesebben beolvastam volna neki, hogy te szemét, te mondtad azt, hogy nincs hematóma! Persze, csak utólag tudok ilyenekre gondolni. Amikor minden reményem eltűnt, hogy hátha mégis él, vagy újra él, még belémrúgott egyet: ugye tudja, hogy ki kell kaparni? Ez volt az a pont, amikor a világból akartam volna kiszaladni. Egy szemét, bunkó, tapintatlan férfi. Legszívesebben leköpném. A mai napig úgy fáj, amit csinált.
Visszamentem a szobába. A. karjai vigyáztak rám. nem tudtam, mi jöhet még. Alig éltem.

Valamennyivel később jöttek, hogy mehetek méhszájtégításra. MIRE??? Hoztak egy kórházi hálóinget, hogy vegyem át. Csodálkoztam, hogy még élek. Hogy bírják ezt ki mások? Még mindig nem tusom elhinni, hogy kibírtam. Az nem is én voltam. 
Elmentem WC-re. Imádkoztam, hogy "Most segíts meg Mária". Csak ennyit tudtam ebből az imádságból. Kértem Istent, hogy ne engedje el a kezemet, és segítsen, hogy mindig érezzem őt.

Be kellett mennem. De nem akartam elengedni A.-t. Elmenekülni akartam az egész világból. 
Többen is voltak bent. És egy tolóágy is. Sok szerszámot vettek elő. Elképzelni sem tudtam, hogy mi vár rám. Fel kellett ülnöm a vizsgálószékbe. Majd közölték, hogy lazítsak. olyan mérhetetlenül megalázó volt. egy vadidegen fiatal férfi (műtős tologató) fogta le a kezemt, Dr. Bé kb. könyékig tatott bennem (legalábbis úgy éreztem), a nővérke hozta a kellékeket, és próbáltak nyugalomra bírni. Nem bírtam lazítani. ki a franc tud ilyenkor lazítani. Sírtam, de nagyon. meg akartam halni. Egyszercsak Dr. Bé abbahagyta, és közölte, hogy nem csinálja tovább. Ő még nem látott ilyet, hogy ennyire nem tud valaki nyugton maradni. Sírtam. A műtős fiú próbált nyugtatni. Nagyon jóságos volt. Dr. Bé csak morgott, és mondta, hogy ne ugráljak, mert ki fogja lyukasztani véletlenül a méhemet, és akkor ki kell venni. Sírtam. Már szinte nem voltam magamnál. Próbáltam erőt venni magamon. Gusztustalan hangokat hallottam lentről, és már fájt is. Borzaszt volt. És megalázó.
Kész. Nem állhattam fel. A fiú leemelt a székről, betakart egy zölt műtős lepedővel, és áttolt a szobába. Zokogtam. A. ott volt. A fiú átemelt az ágyra. Próbált nyugtatni. Rémes volt. Innentől kezdve nem állhattam fel, nem mozoghattam. Azt hittem meghalok. A. velem volt, fogta a kezem.
Fogalmam sem volt, mi vár még rám.

Nem tudtuk, hogy mikor kell megkapnom azt a bizonyos antibiotikumot, ezért A. kiment megkérdezni. A nő vagy elfelejtette, vagy nem is tudott a dologról. letelefonált az SZTK-ba, ahol Dr. Bé épp rendelt. Mondta, hogy beadhatja. A könyökhajlatomba kaptam vénásan. De mi lett volna, ha nem kérdezünk rá?

Mozdulatlanul feküdtem. és nem gondoltam semmire.

Hoztak egy nyugtatót. Bevettem.

Közben elbúcsúztunk a Kisbabánktól.

Vártunk.

2010. december 9. - Életünk legszomorúbb napja

Csütörtök
A sok már említett furcsaságon kívül volt még valami. Amikor bementem WC-re, nem jött belülről a kérdés, és főként rá a válasz, hogy van itt valaki? "Akkor mehetünk, Kisbabám." Különösebben nem foglalkoztam ezzela  sok furcsasággal, csak utólag látom át ennyire ezt a napot.

Ami most jön, arról nagyon nehéz írnom. A legfájóbb sebek.

Este indultam zuhanyozni. Már a kezemben volt a törölközőm és a tusfürdőm, lépem ki az ajtón, amikor szembe jött velem Dr. Bé, hogy mehetk uh-ta. gyorsan megnéz, még este megírja a zárójelentést, és holnap már a vizit előtt mehetek is haza. Ledobtam a cuccomat, és kimentem. Akkor voltam utoljára abban a szobában.

Mielőtt ez történt, A. felhívott, hogy mindjárt ideér, de ne ijedjek meg, nagyon fárdat, és furcsa az arca. (Ezt azért mondta, mert amikor fáradt, és mindig szomorúnak és gondterhetltnek látom, és aggódom, hogy valami baj van.)

Bementem a vizsgálóba. Elkezdett nézni. Mindig a bal oldalamat vizsgálta, mert elvileg ott volt a hematóma, de most minde felé nézett. Sokáig nem szólalt meg (legalábbis soknak tűnt). A monitort egyáltalán nem láttam, de próbáltam kicsavarni a nyakamat, és a szemeimet jól megerőltettem, hogy lássam a képet. Nem nagyon láttam semmit, csak azt, hogy nem mozod. Gyorsan elfordítottam a fejemet, mert tudtam, hogy nem lehet baj, és erőltettem magamat, gogy ne kezdjek el fantáziálgatni, hogy baj van. Biztos csak rosszul látok valamit, azt se tudom, mit kell nézni... Gondoltam, már mondta volna, ha baj van. mindez pár másodperc alatt játszódott le bennem.
- Nem vérzett ma?
- Nem.
- Nem görcsölt?
- Nem.
- Nem érzete rosszul magát?
- Nem. (Majdnem mondtam, hogy most elsőzör még sütit is kívántam.) Miért?
Pár másodperc csend, majd:
- Nincs szívműködés.

Abban a pillanatban meghallatm ,ebben biztos vagyok. Nem tudom leírni azt, amit akkor éreztem. Megvertek, megütöttek, és kínoznak. Mindenem fájt, rosszul voltam, sírtam, remegtem, csak azt tudtam mondani, hogy AZ NEM LEHET!!!
Bejött az ápolónő (Kardigános):
- Itt a férje.
- Nem érdekel.
(Csend)
- Mi a baj?
- Nincs szívműködés. (Dr. Bé)
- UramIsten. (Kardigános.)
- Hívja be őt. (én)
Szegény A. bejött. Szégyelltem magam. Nagyon. nem tudom, hogy miért. Csak annyit tudtam mondani, hogy "Meghalt a Kisbaba."
Ő kérdezte, hogy biztos-e. Dr. Bé elkezdett mutogatni a monitoron, és magyarázott. 
Ez maga volt a pokol. Nem is tudom, hogy éltük túl. A. megölelt és simogatott. Dr. Bé meg akarta nézni, hogy zárt-e a méhszáj, de nem engedtem. Annyit mondott, hogy éjféltől ne egyek, ne igyak, mert msánap meg kell műtenie, Ennek hallatára még lejjebb zuhantam. Nagyon rosszul voltam. Meg akartam halni. Micsoda Gondviselés, hogy A. pont ott volt. 
Abban a pillanatban nagyon haragudtam Istenre, hogy hogy engedhette ezt velünk. Sorra villantak be az elmúlt hetek képei, hogy akik cigiztek, kávéztak, nem vigyáztak a babájukra, mint jól vannak, ahogy az abortuszos mesélt stb. 
A. és Dr. Bé kimentek. Arról beszéltek, hogy mi vár most rám.
Egy ideig bent sírtam egyedül, le nem írható az az összetrötség, fájdalom, reménytelenség, életellenség, ami úrrá lett rajtam. Aztán ki kellet menni. Dr. Bé kérdezte, hogy kérek-e nyugtatót. Nem kértem.
Kint ültem a padon, és máshol jártam. Nagyon mélyen. Olyan mélyen, ahol csak az járhat, aki elveszíti a babáját. Nem tudtam gondolkozni. Szörnyű volt az egész. Az is borzalmas, amikor valaki a megszületett gyermekét veszíti el, de valahol az az élet rendje. Nem az, hogy meghal egy gyermek, hanem az, hogy megszületünk és meghalunk. De a mi Kisbabácskánt még meg sem született, és már meg is halt. Hogy lehet ez??? Szerintem órák teltek el, amíg a padon ültem, de nem tudom.
A. közben az éjszakás (nagyon kedves) nővérkével átpakolták a cuccaimat egy másik szobába, hogy ne kelljen a kismamákkal lennem. Választhattam szobát, egy közelebbi egy horkolós nővel, vagy egy távolabbi, ahol egyedül lehetek. A közelebbit választottam. És nagyon jól tettem, mert a távolabbi az abortuszos szoba, és hétfőn elég sokan jöttel ilyen céllal. Jó, hogy nem kellett ott lennem.

Már aludt a nő, amikro bementem. A.-val kicsit beszélgettünk, de nem tudom, miről. Annyira erős volt ő. Egymás mellett ültünk, és nem láttam előre. Nem tudtam, hogy fogom ezt túlélni. Akkor tudtam meg, hogy nem hasi, hanem hüvelyi műtét lesz. Nem akartam. Hagyjanak engem békén. Azt nem akarom! Elmentem zuhanyozni, a. megvárt. Dr. Bé azt javasolta, hogy A. ne jöjjön be reggel, mert rosszabb lesz nekem úgy. Örülök, hogy nem így lett, és hogy A.-val meg tudtuk beszélni, hogy jjöjjön, amilyem hamar csak tud.

Az az éjszaka is maga volt a pokol. Szinte nem is aludtam. Csak az járt az eszemben, hogy MIÉRT?, MI LESZ MOST? És, hogy ott van velem a Babám, aki nem él... reménykedtem én mindenben, de a végére már ahhoz sem volt erőm. Beszéltem hozzá, hogy nagyon szeretem őt,é s eddig én vigyáztam rá, innentől ő vigyázzon ránk! Segítsen nekem holnap. Nagyon szeretjük őt!!!
És volt valami, ami bevillant: ő már SZENT. Neki semmi bűne nincs, szent. egy piialantra egy kicsit segített ez a gondolat, de folytatódott a pokol. Nem hittem el, hogy ilyen megtörténhet. Velünk.

2010. december 7. (kedd)

Dr. Bé mondta, hogy minden este megnéz uh-n, és ha minden ok, pénteken hazamehetek.

Kedd: minden ok

Szerda: minden ok

Csütörtök:
Napközben furcsa érzésem volt. Rossz volt a kedvem. De olyan furcsán. Délután lementem a büfébe, vettem egy sütit, mert azt kívántam. Aztán megint furcsán érzetem magam. Minden furcsa volt. Vártam, hogy másnap legyen, és végre hazamehessek, és végre elkezdődjön nekünk is a boldog, gondok nélküli babaváró időszak... 

Hematóma

2010. december 6. (hétfő) 15+1

Közben megkezdtem a 16. hetet!
Megérkezett Dr. Bé. Végre. Vártam, hogy ő majd mond valamit. Még a vizit előtt elkaptam a folyosón, és elmondtam, hogy mi van. Azt mondta, szerinte nem hematóma, de majd megnézi. Délelőtt megint leküldtek uh-ra. Dr. Gyu volt ott. Örültem neki, meg jobban bíztam benen, mint az előzőekben...
BPD: 35.3
Szívműködés: rendben
Placenta: mellső falon
És elhangzott a következő mondat is: HEMATÓMA NEM LÁTHATÓ.
Amikor ezt kimondta, már törölte is le a hasamról azt a zselét. Én meg közben megkérdeztem, hogy akkor most mi van??? Először azt mondták, hogy van hematómám, aztán pár napra rá azt, hogy nincs, a  vérzés is megszűnt, és most se láttak semmit. Akkor mitől véreztem? Megint elkezdett nézni, majd megszólalt: "Itt egy nagy hematóma. 30x60 mm." Ideges és mérges lettem. Mert addigra Dr. Ju felviágosított, hogy ez mit okozhat. A félelem mellett dühöt éreztem, hogy ha ez ilyen nagy, akkor miért nem vették eddig észre??? Kérdeztem, hogy most mi lesz? Mondta, hogy nem kell félnem, mert szervülésben (felszívódó) van a vérömleny, és a Babám is elég nagy már. Csak annyi, hogy az AFP-m majd egy kicsit magasabb lehet, de nem fejlődési rendellenesség miatt, úgyhogy attól se kell megijednem.
Azt azért nem mondom, hogy megnyugodtam, de jó volt hallani, hogy nem annyira nagy a baj, mint lehetne. Kérdeztem, hogy ez mennyire veszélyes. Mondta, hogy alapból nagyon, de mivel ez már szervülésben van, így már szinte nem is. Főleg akkor volt veszélyes, amikor kialakult, de az már nem most volt. AKKOR MIKOR??? Miért nem vették eddig észre. Mert nem az elmúlt 4-5 napban alakult ki, mert már nem is véreztem, meg feküdtem is, semmit nem csináltam, ráadásul nem néhány nap kell ahhoz, hogy egy hematóma ekkorává váljon, és még el is kezdjen felszívódni...
Visszamentem az osztályra, nem mondtam semmit, csak beadtam a papíromat.
Lefeküdtem, és azon gondolkoztam, hogy miért így történnek a dolgok, ahogy történnek. Hogy lehet, hogy egy ekkora hematómát nem vesznek észre korábban... Vajon felületesek az orvosok? Nekik ez csak egy folt a monitoron. De nekünk a Kisbabánk. Egy ÉLET!
Haragudtam rájuk, és elegem volt az egész kórházból.

Utólag azt gondolom, hogy ez a hematóma kb. az első vérzésnél, a 12. héten alakult ki. Akkor nagyon véreztem. De semmit nem láttak. Hetek kellenek ahhoz, hogy ekkorára nőhessen... Hibáztatom az orvosokat, hogy nem vették észre akkor. Rengetegszer gondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha akkor (időben?) észreveszik... Talán mi is a karunkban tarthatnánk már a Babánkat... Helyette egészen mást kaptunk...

Nem sokkal később bejött az osztályvezető ápolónő (vagy kicsoda) egy másik nővel. Pszichológusszerű valaki volt, aki perinatális valami. Egy beszélgetésre hívott. Mivel nem volt jobb dolgom, elmentem vele. Semleges volt az egész, különösebben mély nyomot nem hagyott bennem. De kedves volt, később is érdeklődött felőlem. Közben odajött hozzánk Dr. Bé, hogy mi volt. Mondtam, hogy van egy nagy hematómám. "Mekkora?" 30x60 mm. Elszörnyedt. Mondta, hogy ez nagyon komoly. Ha ez elindul, akkor itt mészárszék lesz, és nincs megállás, vetélés. Arra ne számítsak, hogy karácsonykor otthon leszek stb. Kit érdekel a karácsony... Csak az érdekelt, hogy a Kisbabánkkal minden rendben legyen. 9 hónapig feküdtem volna mozdulatlanul, ha ezzel megmenthettem volna Őt... Ez volt az a pont, amikor tényleg összetörtem. Annak ellenére, hogy tudtam, hogy a mi Babánk a világon a legügyesebb, aki ilyen pici korában ennyi nehézségen ment már át, mégis aggódtam, és egyedül érzetem magam. Oda szerettem volna bújni A.-hoz. Mondtam, hogy volt még egy furcsa szó a papíron, de nem tudtam megjegyezni, inkább nézze meg. Hamarosan jött oda, hogy az a szó azt jelenti, hogy felszívódóban van, és ez nagyon jót jelent, ráadásul már betöltöttem a 15. hetet, elég nagy a Babánk. Pihennem kell, és fel fog szívódni a hematóma. Bocsánatot kért, amiért úgy megijesztett. Igen, van egy furcsa stílusa Dr. Bé-nek, de nem érdekelt. Azt mondta, ha minden rendben lesz, a következő hétfőn hazamehetek. 
Még mindig nem voltam annyira nyugodt, de valamivel jobb volt. Olyan intenzíven imádkoztam, mint ezelőtt a nehéz időszak előtt sose. És annyira hálás voltam. Olyan ügyes volt a Babánk!

Szobatársak jöttek, mentek. Volt, aki nagyon cukros volt, másnak a babája mérteivel volt gond, a fejmárete két héttel kisebb volt, mint a többi, a harmadiknak sokkal kisebb volt a babája, mint kellett volna lennie. Azóta mindhármuknak megszületett az egészséges kisbabája... Nekünk nem. MIÉRT?

Hematóma?

Másnap reggel jött a vizit. Jött a kérdés is Dr. Fe-től: miért vagyok már megint itt. Na, szerinted? Azért, mert úgy hiányoztál. Elmondtam, hogy megint véreztem, és hogy Dr. Ju azt mondta, van egy hematómám. Erre, hogy Dr. Ju mondta, vágott egy pofát, és hozzátette, hogy azért ő is megnézné... na, meg miért nem írta fel a papíromra...
Délelőtt - természetesen a szigorú fekvés ellenére - leküldtek uh-ra. dr. Fe volt ott. természetesen nem látott hematómát... A méhszáj zárt volt, szívműködés rendben, átlagos mennyiségű magzatvíz, BPD 32.6, placenta: mellső falon, minden jó. Akkor mitől lehetett a vérzés? Fogalma sincs... meg is nyugodtam, meg nem is. 
A vérzés megszűnt, bár továbbra is kaptam a magnéziumot, először infúzióban, majd tabletta formájában.
Közben persze próbáltam hívni Dr. Bé-t, de nem volt elérhető. Hétfőig kellett rá várni.

Már megint kórház... IV. felvonás

Az előző kórházi létem után kb. 2 napot voltam itthon. Jól is voltam, meg nem is. Nem tudtam, hogy miért érzem magamat furcsán. Időnként fájdogált a hasam, de gondoltam, csak a méhsuakagok nyúlnak stb. Éjjel i furcsán éreztem magam, az elalvás is nehezen ment. Mivel feküdnöm már nem kellett, elkezdtem főzni, hogy legyen valami hasznom is. A menü: csirkepörkölt nokedlival (lett volna/volt). Furcsán érzetem magam főzés közben. Többször le is feküdtem. Fájdogált a hsam, de mindig csak NAGYON enyhán, inkább úgy mondanám, hogy éreztem. Elmentem WC-re. Igaz, csak egy nagyon kicsit, de véreztem. Egy alvadt darabkát láttam. Megint iszonyúan megijedtem. és tudtam, ebből megint kórház lesz. A. pont ekkor jött haza. Sírtam. Nem tudom megmondani pontosan, hogy mitől. Ekkorra torlódott fel bennem a sok aggódás, fájdalom és bizoyntalanság, ami amiket már hetek, hónapok óta gyűjtögettem... Nehéz volt. Kicsit összetörtem, de igyekeztem magamat tartani, mert tudtam, hogy én vagyok a Babánk támasza, erősnek kelle lennem.
Megint összepakoltuk a kórházas cuccokat... Még meg se száradtak...

És mondanom sem kell, hogy ez megint szerdai nap volt. Tehát az ügyeletes: Dr. Ju.
Épp az esti vizitet csinálta, amikor odaértünk. Már sírva mondtam a nővérkének (az egyik nagyon aranyosnak), hogy megint vérzek...
Jött az orvos. Tőle is kaptam egy félbunkó megjegyzést, hogy már megint itt vagyok. Legszívesebben elküldtem volna a francba. Megvizsgált, de nem tűrtem kisangyal módjára, mert fájt... Megnézett uh-on is. Mindent rendben talált. Kérdeztem, hogy akkor mitől lehetett az alvadt darabka. Erre ő: "Jaa, van itt egy kis hematóma." Fogalmam se volt, hogy az mi, úgyhogy merészeltem megkérdezni. "Vérömleny a méhlepényen." Kérdeztem, hogy ez mennyire veszélyes. "Hát, ha levlik miatta a méhlepény, akkor elhal a terhesség." Hidegvérű gyilkos. Unottan és bunkón beszélt. Tapintatlan szemét volt. Pedig az ÉLETről beszéltünk. Megírta a papíromat, és küldött a nővérkéhez a kórterembe.
A nővérke megnézte a papíromat. Kérdezte, hogy mit mondott a doktor úr, mert nem írt semmi konrétumot a papírra. Mondtam, hogy hematómát emlegetett. "És valami gyógyszer/infúzió?" Nem mondott semmit. Még a hematómát sem írta rá a papíromra. Végül kiderítette, hogy magnézium infúzió kell nekem. Megpróbálta beszúrni... Negyedikre sikerült. Fájt. Bal könyökhajlat, jobb könyökhajlat, bal csukló és végül jobb csukló... A jobb könyökhajlatnál a szövetek közé ment a folyadék, úgyhogy jól feldagadt a karom... De az már nem is érdekelt. 

Nem sokkal később lett egy szobatársam (addig egyedül voltam). Csak nehezen kezdtünk el beszélgetni. Én szomorú voltam és aggódtam, ő sem volt túl nyugodt. A 33. héten volt, toxámia tünetekkel került be. Még azon az éjszakán megcsászározták, mert olyan súlyos lett az állapota. A kislányát rögtön Pestre vitték. Azóta ők is jól vannak, nemrég láttam őket az utcán.

(Amikor beértünk a kórházba, volt egy érdekes "élményünk": az első emeleten kiszállítottak minket a liftből, és betoltak egy koporsót...)

Újra kórház - III. felvonás

Amikor nagyon hánytam, mindenki azzal nyugtatott, hogy a 12. hét környékén el fog múlni. Emiatt is vártam, hogy vége legyen az első trimeszternek... Azt nem mondom, hogy a hányinger nem enyhült, de megszűnni nem akart. Sőt. Amikor már egy kicsit jobb volt, újra nagyon rosszul lettem. Próbáltam tűrni a dolgot, de megint két napja csak hánytam, enni-inni nem tudtam. Újra kórház... és mindez megint szerdán... ami azt jelenti, hogy megint Dr. Ju az ügyeletes... Mindegy. Lenyeltem a békát... Most egyébként nem is volt olyan morcos, mert még csak este 7 óra körül volt. Újra infúziót kaptam, megint jobb lett.
De a kórházból már nagyon elegem volt. Nem mondtam, nem lázadoztam, tűrtem. Bár bevallom, egy kicsit rosszul esett, amikor a főorvos jött a reggeli vizitre, és megkérdezte, hogy mit keresek már megint itt. Nem volt bunkó, de volt egy kis íze a beszédének... Én sem jószántamból mentem be újra... Pár nap alatt a hányás megint elmúlt, minden ok volt.
Ekkor találkoztam a legkedvesebb szobatársammal, aki vérzés miatt volt bent, és kb. annyi idős volt a babája, mint a miénk. Azóta megszületett az egészséges kislánya.
November 29-én megint hazamehettem.
Ekkor beszéltem Dr. Bé-vel, hogy járhatnék-e a hozzá terhesgondozásra. Nem azért esett rá a választásom, mert olyan nagyon szimpatikus volt. Ő volt az, aki akkor is odafigyelt rám, amikor még nem volt orvsosom, és követte a sorsomat, vagyis inkább mindig képben volt. A szobatársam is hozzá járt, és jókat mondott róla. Másoktól hallottam jót és rosszat egyaránt, mint ahogy minden más orvosról is. Az ottani orvosok közül egyik se volt a szívem csücske, talán Dr. Bé állt a legkevésbá távol tőlem.
A magánrendelésére a megbeszélt időpontban sajnos nem jutottam el, mert addigra megint kórházban voltam...

Kr. telefonja

Már korábban írtam Kr.-ről. Ő volt az, akinek még nem akartam elmondani a Babánkat bizonyos okok miatt. Amíg kórházban voltam (legutóbb), többször is hívott. Nem tudtam felvenni, de nem is akartam, amíg kórházban vagyok, hogy ne kelljen elmondani, hogy mi van velünk. Megírtam neki, hogy pár nap múlva felhívom. Így is volt. Az uh-ról hazafelé felhívtam. És mit mondott? Azt, hogy babájuk lesz, most van a 12. héten. Együtt örültünk, mondta, hogy hányingere van stb. ("Köszönöm, Istenem!" -gondoltam.) Megvártam, hogy befejezze, és mondtam, hogy találja ki, hogy honnan jövök. A 12. heti uh-ról. Szerintem nem hitt a füléneki, de mindketten nagyon örültünk! 8 nap volt köztünk a mi javunkra. Kb. egy órán át beszéltünk, elmondtam mindent, hogy miken vagyunk túl. A következő napokban is beszéltünk párszor, meg sms-eztünk. Úgy örültem, hogy nekik is sikerült, és hogy "megérte" tapintatosnak lenni.

12. heti uh

Hát eljött ez is! 12+2!
2010. 11. 16. (kedd).
Reggel felmentem a kórházba, hogy végre megcsináltathassam a vérvételt, majd a 12. heti uh-t. Azért időzítettem keddre, mert tudtam, hogy ezen a napon van Dr. Gyu, aki szimpatikus és kedves. Vérvétel kipipálva, csak egy kicsit voltam rosszul, majd mentem tovább.
Sajnos nem Dr. Gyu, hanem Dr. Fe ment be az uh-hoz. nem örültem neki, mert ő undok és bunkó. Na, mindegy.
Nem mondom, hogy nem izgultam.
Hüvelyi uh volt:
CRL: 60
NT: 1.6
végtagok rendben
orrcsont látható
hematóma nem látható
Az érvényben lévő protokoll szerinti vizsgálat alapján jelenleg kóros eltérés nem látható.
Boldog voltam. Leírhatatlan volt. Még mindig alig hittem el, hogy nekünk is részünk lehet a csodában. Azt kívántam, hogy mindenkinek legyen része ebben a csodában.

Láttam az uh-n őt!!! És még képet is kaptunk róla!
Végtelenül hálás voltam.

Amikor hazaértem, néhány barátunknak megírtam a boldogságunkat. (És hozzáteszem, senkinek nem mondtam, hogy adja tovább... Utólag azt mondom, hogy külön kellett volna mondnaom... Mert nem véletlebnül osztottam meg ezekkel a bizonyos emberekkel...)

Újra itthon II. 2010. 11. 15.

Többnyire még mindig feküdnöm kellett.

A. már régen elhívta egy barátját/barátunkat hozzánk, de sose jött össze a dolog. A hazaérkezésem napján el tudott jönni.
Csak azért érdekes a történet, mert ő volt az a valaki, aki (szerinetem) a legtöbbet volt A. mellett. Azóta én is jobban ismerem őt. Hálás vagyok neki, hogy mindig A. mellett állt.
(....................) Köszönünk mindent neked is!

Újra a kórházban (9. nap)

Már elmúlt éjfél, mire beértünk. Dr. Ju volt az ügyeletes. Nem örültem neki, mert egy elég undok és nagyképű ember. Az ápolónő is kissé félve hívta fel a benti telefonon, mert mindig morog, ha felkeltik. Végülis nem azért ügyeletes, hogy felkeljen...
A legkedvesebb ápolónő volt éppen bent (G.).
Az orvos megvizsgált, azt mondta, ez csak minimális vérzés. (Szerencsére addigra már tényleg enyhült.) Megnézett uh-n is, minden rendben volt, hematóma (vérömleny a méhlepényen) NEM látható (ez még később fontos lesz). Mondta, hogy rúgott is egyet a Babám! Annyira boldog voltam. Hihetetlen hála volt bennem, hogy így vigyáz ránk Valaki.

P. kint várt. Természetesen be kellett feküdnöm. Mielőtt felvették az adataimat, gyorsan odaszóltam neki, hogy minden rendben van. Hihetetlen volt az egész. És már csak néhány nap választott el a bűvös 12. hét betöltésétől.

A következő sokk akkor ért, amikor nem a kismamás szobába raktak. A nővérke az abortuszos/vetélősben húzott fel ágyat. Nagyon rosszul esett, mert kicsit azt éreztem, hogy erősen benne lehet a pakliban, hogy baj lesz. De ez csak egy pillanatig volt bennem, mert tudtam, hogy nem lehet baj.
A szobában ketten voltak. Az egyik lánynak a 12. hetes uh-n derült ki, hogy 2 hete nem él a babája, megműtötték, a másik egy abortuszos volt. Lelkileg nagyon megviselt ez a helyzet. Örülnöm kellett volna, hogy jól vagyunk, de mégis gyötört a szoba légköre... A.-nak még írtam néhány sms-t, hogy jól vagyunk.

Reggel, amikor felébredtem (nem aludtam túl sokat, folyton azon izgultam, hogy fogok.e jobban vérezni, vagy sem), a vérzésnek alig volt nyoma... Felkelt a két lány is. Végighallgathattam az abortuszos monológját. Elég egyszerű lány volt... A végén összegzésnként annyit mondott, hogy milyen furcsa, hogy aki szeretne gyereket, annak nem sikerül, aki megnem, sikerül, és neki nem kell... Sose beszéltem még abortuszossal. Egyébként kedves volt.
Aznap (szerencsére) haza is ment. Sokat gondolkoztam még utána rajta. Sőt, azóta is sokszor eszembe jut. Nagyon új gondolataim lettek az abortuszról és az abortuszt kérő és válalló nőkről.

Délelőtt leküldtek uh-ra. (Mondanom sem kell, hogy szigorúan feküdnöm kellett...)(Infúziót nem kaptam.) P. pont akkor jött be hozzám, úgyhogy lekísért.
Az uh-nál minden rendben volt.
2010. 11. 11. (Dr. Bé, később ő lett az orvosom)
CRL: 51 mm
Szívműködés rendben
Hematóma NEM látható

Napközben A. is be tudott jönni, mert nem ment be dolgozni. Szegény nagyon megijedt reggel, amikor meglátta az sms-eket és a sok nem fogadott hívást... Csak annyit látott először, hogy vérzek, majd kórházban vagyok... nem tudta, hogy mi lesz az sms-sorozat vége. de az volt, hogy jól vagyunk. Egyszer nem alszik itthon, és rögtön baj van... Nagyon nehéz volt, hogy nem volt mellettem (fizikailag), de természetesen egyáltalán nem hibáztatom. Így alakult. Annyira jó volt, amikor bejött hozzánk. Megdicsért mindkettőnket, hogy milyen ügyesek voltunk. Úgy szerettem pocaksimit kapni...

Hálása voltunk mindketten, hogy minden rendben volt. ilyenkor nagyon megköszöntem mindig a Kisbabának, hogy ilyen ügyes, és megígértem, hogy nagyon vigyázok rá. Tudta ő, hogy szeretm őt, nagyon, de ezt is mindig elmondtam neki.  Az uh-ok után mindig egy hálaadó Taizé-i éneket énekeltem.

Teltek a napok, a  vérzés szépen elmúlt. És elérkezett a vasárnap, amikor betöltöttem a 12. hetet! Másnap hazamehettem.

Még egy említésre méltó dolog, ami az ottlétem alatt történt.
A WC-k és a zuhanyzók gusztustalanok voltak. Ha épp takarítottak, akkor még csak-csak oké volt, de már fél óra elteltével rettenetes állapotok uralkodtak. Azt már nem is részletezem, hogy nézett ki az a néhány helyiség délre vagy estére, és milyen szag volt bent... Ezért mindig kinyitották az ablakokat... Alapból hideg volt, már csak a huzat hiányzott. Amikor tustam, inkább becsuktam az ablakot, inkább megfulladtam a bűztől, minthogy megfázzak. Csak mivel nehez záródtak az eblakot, ráadásul a szél sem könnytette a dolgot, egy idő után nem erőltettem, mert nem akartam ártani magamnak és a Babánknak... Úgyhogy sikerült is megfáznom. Szerncsére csak orrdugulásig és fejfájásig ment a történet, de nagyon mérges voltam. Perszem csak magamban.... Pont hétvége volt, és szerencsére kevesen voltunk ben. Ráadásul külön szobám volt! A nővérkének mondtam, hogy mi van, ő meg kancsószámra hozta nekem a teát. Kedves volt.
És hétfőn végre hazamehettem!

A kórház utáni napok (az első felvonás utániak...)

Itthon csak feküdtem, szinte ki se keltem az ágyból. A. ágyba hozta a reggelit és a vacsorát. Unatkoztam itthon, de egy cseppet sem bántam, hogy nem tudok semmit se csinálni. A cél érdekében mindent...

Szerdai napon jöttem haza a kórházból. A barnázás szombatra teljesen elmúlt. A. a következő hétre betervezte, hogy elmegy fodrászhoz, ami azt jelentette, hogy aznap nem aludt itthon, mert a régi, otthoni fodrászához ment. Hogy ne legyek egyedül, eljött P. (nagyobbik húgom).
Elvoltunk, ettünk, ittunk, filmet néztünk. 11 körül indultunk aludnui. Lefekvés előtt még elmentem WC-re. A törlésnél viszont nagy baj volt. Észrevettem, hogy véreztem. Nem kicsit... Rémület, rettegés. Fogalmam sem volt, mit tegyek, mondjam P.-nak, vagy sem. De tudtam,  a Kisbabám élete múlhat ezen. "Nagy baj van, vérzek!" "Mi?" "Vérzek!" "Mennyire?" "Nagyon!"
Ezt a rettegést csak azt tudja elképzelni, aki átélt már ilyet. Szörnyű volt. Leírhatatlan.
A párbeszédünk is furcsa volt. Annak ellenére, hogy sok a lány a családban, ezek a témák mindig tabuk voltak... De itt nem volt ennek helye. Itt élet-halál küzdöttek...
Nem akartunk mentőt hívni. Próbáltam A.-t hívni, de most az egyszer le volt halkítva a telefonja, mert már aludt. És tényleg most az egyszer. Írtam neki sms-t, hogy vérzek, nagyon aggódom és félek. Próbáltuk M.-t hívni, de először ő sem vette fel. Később visszahívott. P. beszélt vele, addig én minden erőmmel imádkoztam, és a félelem mellett olyan erő volt bennem, hogy magam sem hittem. Valahol mélyen, a rettegés alatt, vagy a rettegéssel párhuzamosan azt éreztem, nem történhet meg AZ. A 12. héten jártunk.
M. felhívta a kórházat, ahol azt javasolták, hohy menjünk be. P. összepakolta a legfontosabb dolgokat, és hívott egy taxit (életében először). Bementünk.

Kórház - 3-8. napig

Szobatársak jöttek és mentek, de maradtak is. Az utolsó napon 4-en voltunk a szobában, mindannyian akkor mentünk haza.

Nem mondom, hogy egyszerű volt a kórház.
Aggódtam sokat, néha sírtam, néha jobb kedvem volt... Vártam az estéket, majd vártam a reggeleket... hogy teljen az idő. Az esték azért voltak jók, mert akkor tudott jönni A. A reggelek meg azért, mert megállapíthattam, hogy egy nappal közelebb kerültünk a célhoz...
A barnázás közben a minimálisra enyhült, de sajnos nem szűnt meg.
Ciki vagy sem, de az is megviselt, hogy idegen férfiak (mégha orvosok, akkor is...9 nézegetnek a bugyimba, ráadásul egyszerre nem is egy... Valahogy nem tudok közömbösen állni ezekhez a dolgokhoz. Elviseltem csöndben, pláne, hogy a Kisbabánk miatt fontos ez. Érte mindent...
Furcsa, hogy a vérzés-barnázás kiderülése okozta sokkon kívül nem voltam különösebb félelemben. Teljesen azt éreztem, hogy nem történhet semmi baj.

Minden napot és percet megköszöntem, hogy együtt tölthetünk.
Sokat beszéltem a Babánkhoz is, és rengeteget gondoltam Rá. de ez nem amolyan "sima" rágondolás. Ez nagyon speciális. Ez olyan, amit csak egy anya tud, aki várja a babáját.
Amikor bementem WC-re, mindig beszáltam, hogy "Van itt valaki?" És ha nem volt (sose volt senki), akkor félhangosan kimondtam, hogy "Akkor mehetünk, Kisbabám, most mi leszünk itt..."

Következő uh.: 2010. 11. 02.
CRL: 40.6 mm
Szívműködés: rendben

A 8. napon (2010. 11. 03.) M. jött értem, és taxival hazakísért. Furcsa volt, hogy ott volt. Furcsa, hogy a gyerekének gyereke lesz. Nekem még mindig az intim dolgaim közé tartozik ez a téma, de nem a szó klasszikus értelmében. Máshogy. De ezt nem tudom megfogalmazni.

Egyébként azért engedtek haza a kórházból, mert "Otthon is tud feküdni, nem?" Dehogynem. De akkor az elmúlt néhány napban, amikor a hányás elmúlt, miért kellett bent lennem?!... nem mondom, hogy kifejezetten bunkók voltak, de ekkor még nem tudtam elmondani azt, hogy kedvesek az emberek... Bár azt már az elejétől éreztem, hogy nem úgy néznek rám, mint az I. nevű szobatársamra...

Itthon folytattam a fekvést, M. közben kirámolta a bőröndömet.

Egy pillanatra vissza a jelenbe

Előbb kaptam egy sms-t Kr. férjétől, L.-tól, hogy megszületett a kisfiuk. Ez mind szép és jó. Én május 29-re voltam kiírva...
Egy Kr.-vel folytatott levelezésemben megkértem őket, hogy ne írjanak ebben a témában SEMMIT. Mivel Kr.-ben nem volt annyi, hogy erre magától rájöjjön, kénytelen voltam leírni. De úgy látszik, nem voltak képesek ezt felfogni. Olyan hihetetlenül önző és bunkó megnyilvánulása volt felém, hogy nem hittem a szememnek, amikor először olvastam a levelét. Önző és tapintatlan. Nagyon. De erről majd később részletesen, ahogy azt már korábban is írtam.
Nagyon hangsúlyosan mondom, nekem nem az a gondom, hogy másnak van gyereke, hanem az, hogy nekünk nincs, mert meghalt... A két dolgot nagyon nem szabad összekeverni... (Na, és az is a gondom, hogy Kr. írta azt a levelet...)

Kórház - 2. nap

Napi program: infúzió + leküldtek uh-ra. Ehhez át kellett menni az SZTK épületébe (a pincén keresztül). Minimum 5-6 perc séta oda, majd kb. 10 perc várakozás, majd 5-6 perc séta vissza. Oké, kibírom, de később, amikor szigorú fekvésre voltam ítélve, nagyon nem örültem ennek...
A délelőtt folyán egy számomra nagyon ijesztő dolog történt. Elkezdtem barnázni (barna vérzés). Rögtön szóltam a nővérkének, megnézte, azt mondta, ne ijedjek meg, az lenne a nagyon rossz, ha véreznék és görcsölnék. Feküdjek, és csak WC-re keljek fel.
Nem sokkal később jött, hogy mehetek uh-ra. A másik épületbe...
Szerencsére minden rendben volt. Drága Kisbabánk szívműködése rendben, méretei tökéletesek. Rákérdeztem az orvosnál, hogy mi ez a barnázás, mondta, hogy a sárgatesthormonom lehet alacsony, majd kapok gyógyszert, és az segít. Azt mondta, ez sokaknál előfordul. nem mondom, hogy 100%-osan megnyugodtam, de egy picit azért mégis.
Visszamentem, feküdtem, aludtam (ha már éjjel nem sikerült, és jobb dolgom úgysem volt). Közben megérkezett az egyik húgom (Ka.). Nem mondom, hogy nem örültem neki, mert aranyos, hogy meg akart látogatni, de én olyan vagyok, hogy a bánataimmal és a félelmeimmel "szeretek" inkább egyedül lenni. Nem volt elég az eddigi aggodalmam... kimentem WC-re, és már nem barna volt az a vérzés, hanem sokkal pirosabb. Alig vártam, hogy elmenjen a Ka., hogy szólhassak a nővérkének (előtte nem akartam, /.../). Pár perc után elment. Szegény, azt hitte, hogy neki szólt a bunkóságom, pedig nem is. És az nem is bunkóság volt. Csak NAGYON aggódtam. Megmutattam magam a nővérkének, mondta, hogy feküdjek. Este a vizitnél az orvos azt mondta, ez semmi, kaptam Duphaston-t, ettől majd jobb lesz. Aztán a pirosas ismét barnás lett. Közben A. is megérkezett. Olyan jó volt, hogy mellettem volt. Nagyon vártam.
(Éjjel megint nem nagyon tudtam aludni, de most már I. horkolásán, a melegen és a kényelmetlen ágyon kívül más oka is volt: az aggodalom...) 


Uh. (Dr. Fe):
CRL: 34 mm, szívműködés rendben

Kórház - Betegfelvétel, bejelentkezés, 1 nap.

7-re kellett menni. Sokan álltak a sorban a betegfelvételnél, de viszonylag hamar bejutottunk. Első sokk itt ért. "Szerencsére" akkor olyan rosszul voltam, hogy fel sem fogtam, hogy mit mondtak, de utólag azért rossz volt. Most is az.
Vittem a beutalómat, amin rajta volt (latinul), hogy TERHESSÉGI VÉSZES HÁNYÁS miatt kéri Dr. Fé az osztályra a felvételemet. Alig álltam a lábamon, még beszélni is alig tudtam. A nő, aki írt a dolgokat, a kezébe vett egy listát, amin kisműtétes előjegyzések voltak, és közölte, hogy nem vagyok rajta. (Há' még jó, hogy nem...) Mondtam, hogy én hányás miatt vagyok itt. "Ja, tényleg, már látom." (Köszi...) egyébként kedves volt a nő, elnézést kért, jobbulást és kitartást kívánt.
(Bevallom,már ennyi bőven elég volt a kórházból...)


Felmentünk az osztályra. Ott is egy újabb sor vár, be kellett egy irodában jelentkezni, utána lehetett tovább menni. Az iroda után a nővérek is felvették az adatokat. Nem mondom, hogy bunkók voltak, de enyhén futószalagos volt a stílusuk. Látták a papíromon, hogy hányás miatt vagyok ott, szerintem látták is rajtam, hogy elég gázul érzem magam, mondták, hogy menjek be abba a szobába, pakoljak le, majd utána felveszik az adataimat.
Két lány volt bent. Az egyik (N.) a 9. héten járt, a másik (I.)meg kb. a 34-en.(???)
N. aznap mehetett haza, szombaton begörcsölt, kiderült, hogy van egy ciszta a petefészkében, nem csináltak vele semmit, csak figyelgették (vagy azt sem...) pár napig.
I. egy hülye felelőtlen ...... volt. Láncdohányos, lánckávézós, lánckólázós stb. volt, nem fejlődödtt megfelelő ütemben a babája, ezért vitaminos infúziókat kapott, hogy segítsenek. De minek... Infúzióval a karjával ment ki cigizni... és még mennyi mindent írhatnék róla...
Felhúzták az ágyamat, felvették az adataimat, majd jöttek az infúzióval. Féltem tőle, bevallom. (Már nem félnék.)
Egy kedvesebb nővérke jött próbálkozni, de elsőre nem talált vénát, és próbált jobb kledvre deríteni: "A vénáit hol hagyta? Magával hozhatta volna őket." Én nem éreztem annyira viccesnek a helyzetet, de azért aranyos volt. Jött az erősítés, egy másik nővérke (A.-val Cigizősnek hívtuk, mindegyiket elneveztük vhogy, az eredeti neveiket ekkor még nem tudtuk), akinek sikerült belémdöfnie a tűt és a csövet. nem mondom, hogy nem fájt, de abszolút kibírható volt. Csak én addigra már nagyon készen voltam.
A déléőtt folyamán bejött Dr. Gé, hogy mikor vizsgáltak utoljára, mondtam, hogy kb. 2 hete. Mondta, hogy megnézne. Nem örültem neki, mert nem éreztem biztonságban magamt a kezei között, de mindegy. Fájt. Többektől hallottam később ugyanezt. Mindegy. Méhszáj zárt, ez a lényeg. Ebédre borzasztó kaját kaptam, bár annyira nem kívántam, mindfegy lett volna, de akkor is... Az ételszállító doboz is undorító volt, hát még a diétás kajám. Üres leves (=leveskocka+SÓ+víz) és krumplipüré (porból, kartonpapírszag íze volt). Valahogy eltelt a nap, közben N. (sajnos) hazament, maradtam kettesben I.-vel. A. este bejött hozzám. Annyira vártam. Már nem nagyon emlékszem, de talán M. (Anyukám) is aznap jött be hozzám.
A hányingerem szerencsére megszűnt, viszont nagyon éhes voltam. Ez csak azért volt baj, mert nem ehettem, hogy ne hányjak.
Az éjszaka szörnyű volt. I. horkolt, az ágy kényelmetlen, és kb. 30°C volt.