A borzalmas nap - méhszájtágítás

Éjjel alig aludtam. Vártam, hogy reggel legyen, olyan borzalmas volt az éjjel, de inkább elmenekültem volna előle.

Reggel bejött egy nővérke lázat vérnyomást mérni. A vérnyomásom egy kicsit magas volt, de nem tudom, hogy mennyi.
Aztán valamikor bejött Dr. Bé, és nagyon határozottan rákérdezett, hogy tudtam-e, hogy mitralis prolapsus szindrómám van, és miért nem mondtam. Arra emlékszem, hogy visszakérdeztem, hogy az meg mi. Az, hogy műtétnél és foghúzásnál antibiotikumot kell kapnom, mert nélküle meghalhatok. Mondta, hogy M. telefonált a kórházba, ő mondta. (Azt, hogy ő honna derített ki, azt nem tudom. A papírjaim már régen elvesztek Nem gondoltuk, hogy egyszer műtétem lesz. Ráadásul ilyen. de lehet, hogy enélkül meghaltam volna.) Én miért nem mondtam? Meghalhattam volna, ha ez nem derül ki. Ezt többször is elmondta.
Tudtam én róla, de nem jutott eszembe. Aztán kedvesebb volt. Kiment.

Bejött az éjszakás kedves ápolónő, hogy tudom-e, hogy mi fog történni. Azt hittem, hogy tudom, ő nem mondott semmit. Nem is reagáltam. Hát nem tudtam mindent...

Odajött a szobatársam is (kb. 55 éves kedves tanítónő), hogy leülhet-e. Inkább elküldtem.

Aztán szerencsére megérkezett A. Annyira vártam. El akartam menni vele világgá.

Szólítottak, hogy menjek át a vizsgálóba, megnéznek uh-n más orvosok is, hogy biztos-e... Nem akartam menni. Nem akartam elengedni A.-t. Ő nem jöhetett.
Dr. Gé (a nő) és Dr. Fe (bunkó,és állította, hogy nincs hematómám) voltak bent és Dr. Bé. Dr. Fe nézett. Mondta, hogy igen, tényleg nagyon nagy a hematóma. És az arcomat eltakarva, sírva feküdtem ott. Olyan borzasztó és megalázó volt. Legszívesebben beolvastam volna neki, hogy te szemét, te mondtad azt, hogy nincs hematóma! Persze, csak utólag tudok ilyenekre gondolni. Amikor minden reményem eltűnt, hogy hátha mégis él, vagy újra él, még belémrúgott egyet: ugye tudja, hogy ki kell kaparni? Ez volt az a pont, amikor a világból akartam volna kiszaladni. Egy szemét, bunkó, tapintatlan férfi. Legszívesebben leköpném. A mai napig úgy fáj, amit csinált.
Visszamentem a szobába. A. karjai vigyáztak rám. nem tudtam, mi jöhet még. Alig éltem.

Valamennyivel később jöttek, hogy mehetek méhszájtégításra. MIRE??? Hoztak egy kórházi hálóinget, hogy vegyem át. Csodálkoztam, hogy még élek. Hogy bírják ezt ki mások? Még mindig nem tusom elhinni, hogy kibírtam. Az nem is én voltam. 
Elmentem WC-re. Imádkoztam, hogy "Most segíts meg Mária". Csak ennyit tudtam ebből az imádságból. Kértem Istent, hogy ne engedje el a kezemet, és segítsen, hogy mindig érezzem őt.

Be kellett mennem. De nem akartam elengedni A.-t. Elmenekülni akartam az egész világból. 
Többen is voltak bent. És egy tolóágy is. Sok szerszámot vettek elő. Elképzelni sem tudtam, hogy mi vár rám. Fel kellett ülnöm a vizsgálószékbe. Majd közölték, hogy lazítsak. olyan mérhetetlenül megalázó volt. egy vadidegen fiatal férfi (műtős tologató) fogta le a kezemt, Dr. Bé kb. könyékig tatott bennem (legalábbis úgy éreztem), a nővérke hozta a kellékeket, és próbáltak nyugalomra bírni. Nem bírtam lazítani. ki a franc tud ilyenkor lazítani. Sírtam, de nagyon. meg akartam halni. Egyszercsak Dr. Bé abbahagyta, és közölte, hogy nem csinálja tovább. Ő még nem látott ilyet, hogy ennyire nem tud valaki nyugton maradni. Sírtam. A műtős fiú próbált nyugtatni. Nagyon jóságos volt. Dr. Bé csak morgott, és mondta, hogy ne ugráljak, mert ki fogja lyukasztani véletlenül a méhemet, és akkor ki kell venni. Sírtam. Már szinte nem voltam magamnál. Próbáltam erőt venni magamon. Gusztustalan hangokat hallottam lentről, és már fájt is. Borzaszt volt. És megalázó.
Kész. Nem állhattam fel. A fiú leemelt a székről, betakart egy zölt műtős lepedővel, és áttolt a szobába. Zokogtam. A. ott volt. A fiú átemelt az ágyra. Próbált nyugtatni. Rémes volt. Innentől kezdve nem állhattam fel, nem mozoghattam. Azt hittem meghalok. A. velem volt, fogta a kezem.
Fogalmam sem volt, mi vár még rám.

Nem tudtuk, hogy mikor kell megkapnom azt a bizonyos antibiotikumot, ezért A. kiment megkérdezni. A nő vagy elfelejtette, vagy nem is tudott a dologról. letelefonált az SZTK-ba, ahol Dr. Bé épp rendelt. Mondta, hogy beadhatja. A könyökhajlatomba kaptam vénásan. De mi lett volna, ha nem kérdezünk rá?

Mozdulatlanul feküdtem. és nem gondoltam semmire.

Hoztak egy nyugtatót. Bevettem.

Közben elbúcsúztunk a Kisbabánktól.

Vártunk.