A borzalmas nap - műtét 2010. 12. 10.

És elérkezett az, amitől rettegtem. Valamennyivel dél után jött a nővér, hogy mehetek.

(A műtéteknél általában a nagypofájú, tuskó bunkó műtősnő szokott lenni. A délelőtt folyamán meghallottam, amikor megkérdezte a legkedvesebb nővérkét, hogy eb tudna-e menni a műtétemre, mert el kéne mennie. Igent mondott. Köszönöm, Istenem, hogy nem az a szemét volt bent, hanem a legkedvesebb!)

Mondtam, hogy nem kelhetek fel. Elment megkérdeznmi, hogy mi legyen. Mondta, hogy már felállhatok. Nem akartam menni. Nem akartam elengedni A.-t. NEM!

Elindultunk. A. maradt. Sírtam. A nő átkarolt.

Dr. Bé előző nap beszélt A,-val, hogy mi lesz. A. kérdezte, hogy életveszélyes-e ez a műtét. Dr. Bé: rutinműtét, de életveszélyes.
És veszélyes lehet, mert a hematóma miatt valószínűleg nagyon fogok vérezni. És ha túlságosan vérzek, azt csak úgy lehet elállítani, ha kiveszik a méhemet. Ilyen félelmekkel kellett elundulnom.

A műtő bejáratánál fel kellett vennem egy sapkát. Bementünk. Bent volt az aneszteziológus és egy ápoló. Megkérdezték, hogy van- a valamilyen betegségem. Mondtam, hogy az, amit Dr. Bé tud. Alá kellett írnom egy papírt, de fogalmam sincs, hogy mit.
Szörnyű volt ott bent, egy deszke/ágy/asztalszerű műtőasztalra kellett felfeküdnöm. Éreztem, hogy erre képtelen leszek. A kedves nővérke felhúzta a lábamra a műtőszsákot. Nem tudom, hogy sikerült. majd mondta, hogy tegyem fel a lámaimat. Azt hittem, nem leszek erre sem képes. Nem akartam képes lenni rá. De megtörtént. Csaússzak lejjebb. Olyan megalázó volt nekem ez... A bal kezemet ki kellett tenni oldalra. Beszúrták az infúziót. A hüvelykujjamra egy érzékelőt tettek, mint a filmekben, a monitoron nézték a pulzust stb. Mint a filmekben. Meg akartam volna halni, annyira szörnyű volt bent. Annyit mondtam Dr. Bé-nek, hogy szeretnék Kisbabát. A kedves nővérke megfogta a kezemet. Mondtam, hogy nagyon félek. Aztán elaludtam.

És elvették tőlem a Kisbabámat.

A tervek szerint kb. 20 percig tartott volna a dolog. Közel egy órát voltam bent. Szegény A. már nagyon aggódott. Folyton azt hitte, hogy mindjárt kijönnek szólni, hogy meghaltam. Meg azt is hitte, hogy azért jön ki a műtős tologató fiú, mert mindjárt hoz egy olyan koporsót, amilyennel a bejövetelnél találkoztunk.

Vége lett.

Csak arra emlékszem, hogy nagyon szédültem, azt mondogattam, hogy nagyon rosszul vagyok, és hánytam (bár nem volt mit).
Amikor visszaértünk a szobába, nem tudtam a tologatós fiúval együttműködni, fogalmam sincs, hogyan kerültem vissza az ágyba.
Bejött A.
Nagyon fájt a hasam. De mégjobban a lelkem. Lapos volt a hasam. Azt hittem, meghalok. Rettenetes volt az az üresség. Mindent elvettek tőlem. Nem tudom, mi lett volna, ha A. nincs ott velem.
Egy kis idő kellett, mire ráeszméltem, hogy vérzek. "Papírbetétet" tettek alám, meg mindenféle védőfelszerelést. De minek... Ömlött belőlem a vér. Nem nagyon voltam magamnál, de annyira pont igen, hogy tudjak félni a folytatástól, és attól, hogy mi vár rám, ha a vérzés nem enyhül. Nem tudom, milyen időközönként jött be a nővérke, de többször szóltam A.-nak, hogy szóljon neki, mert nagyon vérzek. A nővérke is csak annyit mondott, amikor látta, hogy "Istenem...". Rettenetes volt az a kiszolgáltatottság. Gyakorlatilag ő fordított át egyik oldalamról a másikra, ő törölgetett meg stb. A hálóingemet igyekeztem feltűrni, de persze az is véres volt. Meg az ágy is. Minden. Kaptam két injekciót, méhösszehúzót, hogy enyhüljön a vérzés, és talán akkor kaptam meg az Anti D-t. De azt csak a zárójelentés alapján gondolom. Azon olvastam, hogy megkaptam, de nem tudom, hogy mikor. Gondolom, akkor.
A. mondta, hogy itt van M.
Nem akartam, hogy bejöjjön. nem akartam, hogy lásson. A világ elől akartam elbőjni. Az ő helyében én is látni akartam volna a gyerekemt egy ilyen helyzetben, mellette szerettem volna lenni. De abban a pillanatban senkit nem akartam látni. Az is borzasztó volt, hogy más is volt a szobában. El akartam tűnni. Szégyelltem magam. Megaláztak, úgy éreztem. Nem tudom, hogy éltem túl az egészet.

Nem tudom, hogy M. mikor jött, és mikor ment, csak azt tudom, hogy délután vagy este elaludtam, és mire felkeltem, már nem voltak ott. Nagyon szomorú voltam, hogy A. is elment. Mert még tartott a látogatási idő.

Hétkor jöttek vizitelni. És miért is ne... Dr. Fe. A szemét. Még mindig nagyon véreztem. Megnyomkodta a hasamat, és mondta, hogy hozzanak oxitocin infúziót, mert ez így nem lesz jó. Nagyon erőtlen voltam. Csak feküdtem mozdulatlanul. Hozták az infúziót. Valamivel enyhült a vérzés, de megint fájt a hasam.

Este az osztályon mindenki az X-faktort nézte. Bejött a nővérke (Kardigános). Mondta, hogy üljek fel, és menjünk ki WC-re. Mondta, hogy vegyek elő bugyit és betétet, már nem vérzek annyira. Dehogynem... Segített felülni, előkeresni a cuccokat. Borzasztó volt ez a kiszolgáltatottság. El akartam tűnni a világból. Mondtam, hogy ha felülök, ömleni fog belólem a vér. Nem baj - mondta, és támogatott kifelé. Szörnyű volt elmenni ott, ahol mások a tv-t nézték, és a kismamás szoba előtt... Bementünk a zuhanyzós WC-be. Kérdezte, hogy mikor pisiltem utoljára. Mondtam, hogy reggel. Nagyon megijedt, hogy ez így nem jó, főleg azért, mert most sem tudtam pisilni. Biztos benne volt az, hogy állt mellettem, fogta a fejemet, kezemet, de semmi ingerem se volt. Kinyitott a csapot, hátha segít. Kb. 5-10 perce folyatta a vizet, még mindig semmi. Nem értette, miért nem kell. Azt mondta, ha nem sikerül, meg fog katéterezni. Mondtam, hogy NEM fog. Fogtam a falat, majdnem elájultam. Kiment, hátha úgy sikerül. Sikerült is. Perceken keresztül pisiltem. legalább ezen túl voltam. Betette a betétet a bugyimba, adott hozzá "papírbetétet". Már akkor tudtam, hogy ez semmire sem lesz elég.
Visszatámogatott a szobába. Kicserélte a védőfelszerelést az ágyamon. Lefeküdtem. Talán el is aludtam.
Amikor legközelebb fölkeltem, éreztem, hogy minden tiszta vér alattam és körülöttem, úgyhogy tiszta bugyival indultam útnak. Ahogy felálltam, éreztem, ahogy folyik ki a vér a bugyimból. Borzasztó volt. Rettegtem, hogy ki fogják venni a méhemet, ha nem enyhül a vérzés.
Szerencsére a tv-nézők már aludtam. Fogtam a falat, kis lépsésekben haladtam.
Aztán vissza a szobába. Ez megismétlődött még egy párszor az éjszaka folyamán.
Tényleg nem tudom, hogy éltem túl ezt az egészet.