Félelmek

A félelem egy nem szokványos típusa van jelen nálam, és szerintem sok olyannál, aki hasonló dolgokon megy/ment keresztül.
Amiket átélek és átéltem (szinte szünet nélkül):

• Félelem a jövőtől:
• Mi van, ha soha (többet) nem lehet gyerekünk?
• Mi van, ha ez megismétlődik, akár többször is?
• Félek az emberektől:
• az orvosoktól
• az utcán
• a családtól
• magamtól
• Nem akarok olyan helyre menni, ahol ismernek: ahol tudják, mi történt, oda azért nem, ahol meg nem tudják, oda meg azért nem. (Úgy érzem, a családom ezt úgy veszi, "ellenük irányul" ez az elzárkózás. Pedig nem. Nagyon nem.)
• Rettegek a nővérem (V.) esküvőjétől (július).
• Nem akarok találkozni azzal a sok emberrel, nem akarok azokkal találkozni, akik tudnak rólunk, nem akarom, hogy kérdezgessenek, nem akarok "JÓ" tanácsokkal lássanak el. Nem akarom többször hallani, hogy velem is történt ilyen, olyan fiatalok vagytok még, bla-bla-bla...
• Nem akarok találkozni azokkal az emberekkel, akikkel az elmúlt fél évben nem akartam találkozni.
• Nem érzem készen magam arra a dologra, hogy egy ilyen örvendező, boldog eseményen részt tudjak venni (de megteszem, természetesen).
• Nem akarok találkozni Kr.-vel és a gyerekekükkel. El tudom képzelni, hogy ő már alig várja, hogy mindenki megcsodálja őket. Valahol értem. De én tuti, hogy nem fogom. És megintcsak nem a féltékenység miatt... Bárcsak ne lennének ott... (A férje, L. fog fotózni, mint nekünk is.)
• És persze arra sem érzem késznek magam, hogy normálisan elviseljem azokat a kérdéseket a sok "tudatlantól", hogy "Baba?", "Nem akartok gyereket?" stb... Általában próbálok nem gondolni az egészre (esküvő)... A nővérem (V.) (persze) ezt is személyes támadásnak veszi, hogy engem nem érdekel az ő esküvője stb... És ő ezeket komolyan is gondolja. Azt hiszi, az egész világ körülötte kell, hogy forogjon.* Értem én, hogy mekkora öröm az esküvő - nekem is az volt, bár én inkább befelé, "kicsiban" tudok nagyon örülni - csak amikor valaki az Élettel küzd, olyankor nem megy a nagy örvendezés, kérdezősködés stb...

*(Az első nagyobb esemény, ahova december óta először kimozdultunk, a nővéremék (V. és D.) "eljegyzési party"-ja volt. Neki ez is alap volt, hogy mi ott leszünk. Miatta mentünk el, hogy neki jó legyen. De nagyon úgy érzem, hogy neki egy piilanatra sem fordult meg a fejében, hogy nekünk ez mekkora teher/félelem/megpróbáltatás/megerőltetés lesz/volt... Neki természetes... Nekünk nagyon nem volt az............)

És ezek voltak a "sima" félelmek. Sajnos van egy másfajta is...
Az a másik teljesen kiszámíthatatlanul tör rám. Főleg reggel, vagy mielőtt valami nagyobb dolgot kell csinálni pl. belépni egy osztályba, reggel belépni az iskolába, templomba.
A reggeli félelem a legfélelmetesebb. Azt érzem, hogy nagyon dobog a szívem, össze-vissza, és NAGYON félek. Mindentől és mindnekitől. Egy kicsit rutinos vagyok már benne. Ha rám tör, és van lehetőségem rá, akkor elbújok, becsukom a szememet, próbálom visszatartani a sírást, és várom, hogy enyhüljön.
Az én munkámban nincs lehetőség arra, hogy ilyenkor egy kicsit magamba forduljak, úgyhogy különösen nehéz ezeket túlélnem napközben.
A múlt héten táboroztatni voltam. Többször tört rám ez a félelem. Nagyon nehéz volt. Ez az érzés leírhatatlan: szívdobogás, rettegés mindentől és mindnekitől, sírás.
Ehhez az utóbbi félelemhez tartozik az is, amikor egyszercsak nem tudok megszólalni. Nem tudok gondolatokat megfogalmazni, nem tudom kinyitni a számat, nem jön ki hang a torkomon. A sírás viszont annál inkább jönne. Bár van, hogy még az sem.

És volt még egy nagy félelmem: rettegtem, hogy elveszítem A.-t. Féltem, hogy Őt is el akarja tőlem venni Isten. Ez főleg akkor élt bennem nagyon intenzíven, miután hazajöttem a kórházból. A. ahányszor elindult, annyiszor tört rám a félelem, hogy A. meghal. Szerencsére enyhült azóta ez az érzés, de még ez is sokkal többször jön elő, mint kéne.

És akár látszik, akár nem, még mindig nagyon nehéz minden nap. Mindegyiket megpróbálom túlélni. És ilyenkor bevillan, hogy mennyi szépn dolog történik mostanában is velünk, és én mégsem tudok "megfelően" örülni nekik. Nem megy. Akkora törés van bennem/bennünk...