2010. december 9. - Életünk legszomorúbb napja

Csütörtök
A sok már említett furcsaságon kívül volt még valami. Amikor bementem WC-re, nem jött belülről a kérdés, és főként rá a válasz, hogy van itt valaki? "Akkor mehetünk, Kisbabám." Különösebben nem foglalkoztam ezzela  sok furcsasággal, csak utólag látom át ennyire ezt a napot.

Ami most jön, arról nagyon nehéz írnom. A legfájóbb sebek.

Este indultam zuhanyozni. Már a kezemben volt a törölközőm és a tusfürdőm, lépem ki az ajtón, amikor szembe jött velem Dr. Bé, hogy mehetk uh-ta. gyorsan megnéz, még este megírja a zárójelentést, és holnap már a vizit előtt mehetek is haza. Ledobtam a cuccomat, és kimentem. Akkor voltam utoljára abban a szobában.

Mielőtt ez történt, A. felhívott, hogy mindjárt ideér, de ne ijedjek meg, nagyon fárdat, és furcsa az arca. (Ezt azért mondta, mert amikor fáradt, és mindig szomorúnak és gondterhetltnek látom, és aggódom, hogy valami baj van.)

Bementem a vizsgálóba. Elkezdett nézni. Mindig a bal oldalamat vizsgálta, mert elvileg ott volt a hematóma, de most minde felé nézett. Sokáig nem szólalt meg (legalábbis soknak tűnt). A monitort egyáltalán nem láttam, de próbáltam kicsavarni a nyakamat, és a szemeimet jól megerőltettem, hogy lássam a képet. Nem nagyon láttam semmit, csak azt, hogy nem mozod. Gyorsan elfordítottam a fejemet, mert tudtam, hogy nem lehet baj, és erőltettem magamat, gogy ne kezdjek el fantáziálgatni, hogy baj van. Biztos csak rosszul látok valamit, azt se tudom, mit kell nézni... Gondoltam, már mondta volna, ha baj van. mindez pár másodperc alatt játszódott le bennem.
- Nem vérzett ma?
- Nem.
- Nem görcsölt?
- Nem.
- Nem érzete rosszul magát?
- Nem. (Majdnem mondtam, hogy most elsőzör még sütit is kívántam.) Miért?
Pár másodperc csend, majd:
- Nincs szívműködés.

Abban a pillanatban meghallatm ,ebben biztos vagyok. Nem tudom leírni azt, amit akkor éreztem. Megvertek, megütöttek, és kínoznak. Mindenem fájt, rosszul voltam, sírtam, remegtem, csak azt tudtam mondani, hogy AZ NEM LEHET!!!
Bejött az ápolónő (Kardigános):
- Itt a férje.
- Nem érdekel.
(Csend)
- Mi a baj?
- Nincs szívműködés. (Dr. Bé)
- UramIsten. (Kardigános.)
- Hívja be őt. (én)
Szegény A. bejött. Szégyelltem magam. Nagyon. nem tudom, hogy miért. Csak annyit tudtam mondani, hogy "Meghalt a Kisbaba."
Ő kérdezte, hogy biztos-e. Dr. Bé elkezdett mutogatni a monitoron, és magyarázott. 
Ez maga volt a pokol. Nem is tudom, hogy éltük túl. A. megölelt és simogatott. Dr. Bé meg akarta nézni, hogy zárt-e a méhszáj, de nem engedtem. Annyit mondott, hogy éjféltől ne egyek, ne igyak, mert msánap meg kell műtenie, Ennek hallatára még lejjebb zuhantam. Nagyon rosszul voltam. Meg akartam halni. Micsoda Gondviselés, hogy A. pont ott volt. 
Abban a pillanatban nagyon haragudtam Istenre, hogy hogy engedhette ezt velünk. Sorra villantak be az elmúlt hetek képei, hogy akik cigiztek, kávéztak, nem vigyáztak a babájukra, mint jól vannak, ahogy az abortuszos mesélt stb. 
A. és Dr. Bé kimentek. Arról beszéltek, hogy mi vár most rám.
Egy ideig bent sírtam egyedül, le nem írható az az összetrötség, fájdalom, reménytelenség, életellenség, ami úrrá lett rajtam. Aztán ki kellet menni. Dr. Bé kérdezte, hogy kérek-e nyugtatót. Nem kértem.
Kint ültem a padon, és máshol jártam. Nagyon mélyen. Olyan mélyen, ahol csak az járhat, aki elveszíti a babáját. Nem tudtam gondolkozni. Szörnyű volt az egész. Az is borzalmas, amikor valaki a megszületett gyermekét veszíti el, de valahol az az élet rendje. Nem az, hogy meghal egy gyermek, hanem az, hogy megszületünk és meghalunk. De a mi Kisbabácskánt még meg sem született, és már meg is halt. Hogy lehet ez??? Szerintem órák teltek el, amíg a padon ültem, de nem tudom.
A. közben az éjszakás (nagyon kedves) nővérkével átpakolták a cuccaimat egy másik szobába, hogy ne kelljen a kismamákkal lennem. Választhattam szobát, egy közelebbi egy horkolós nővel, vagy egy távolabbi, ahol egyedül lehetek. A közelebbit választottam. És nagyon jól tettem, mert a távolabbi az abortuszos szoba, és hétfőn elég sokan jöttel ilyen céllal. Jó, hogy nem kellett ott lennem.

Már aludt a nő, amikro bementem. A.-val kicsit beszélgettünk, de nem tudom, miről. Annyira erős volt ő. Egymás mellett ültünk, és nem láttam előre. Nem tudtam, hogy fogom ezt túlélni. Akkor tudtam meg, hogy nem hasi, hanem hüvelyi műtét lesz. Nem akartam. Hagyjanak engem békén. Azt nem akarom! Elmentem zuhanyozni, a. megvárt. Dr. Bé azt javasolta, hogy A. ne jöjjön be reggel, mert rosszabb lesz nekem úgy. Örülök, hogy nem így lett, és hogy A.-val meg tudtuk beszélni, hogy jjöjjön, amilyem hamar csak tud.

Az az éjszaka is maga volt a pokol. Szinte nem is aludtam. Csak az járt az eszemben, hogy MIÉRT?, MI LESZ MOST? És, hogy ott van velem a Babám, aki nem él... reménykedtem én mindenben, de a végére már ahhoz sem volt erőm. Beszéltem hozzá, hogy nagyon szeretem őt,é s eddig én vigyáztam rá, innentől ő vigyázzon ránk! Segítsen nekem holnap. Nagyon szeretjük őt!!!
És volt valami, ami bevillant: ő már SZENT. Neki semmi bűne nincs, szent. egy piialantra egy kicsit segített ez a gondolat, de folytatódott a pokol. Nem hittem el, hogy ilyen megtörténhet. Velünk.