A kórház utáni napok (az első felvonás utániak...)

Itthon csak feküdtem, szinte ki se keltem az ágyból. A. ágyba hozta a reggelit és a vacsorát. Unatkoztam itthon, de egy cseppet sem bántam, hogy nem tudok semmit se csinálni. A cél érdekében mindent...

Szerdai napon jöttem haza a kórházból. A barnázás szombatra teljesen elmúlt. A. a következő hétre betervezte, hogy elmegy fodrászhoz, ami azt jelentette, hogy aznap nem aludt itthon, mert a régi, otthoni fodrászához ment. Hogy ne legyek egyedül, eljött P. (nagyobbik húgom).
Elvoltunk, ettünk, ittunk, filmet néztünk. 11 körül indultunk aludnui. Lefekvés előtt még elmentem WC-re. A törlésnél viszont nagy baj volt. Észrevettem, hogy véreztem. Nem kicsit... Rémület, rettegés. Fogalmam sem volt, mit tegyek, mondjam P.-nak, vagy sem. De tudtam,  a Kisbabám élete múlhat ezen. "Nagy baj van, vérzek!" "Mi?" "Vérzek!" "Mennyire?" "Nagyon!"
Ezt a rettegést csak azt tudja elképzelni, aki átélt már ilyet. Szörnyű volt. Leírhatatlan.
A párbeszédünk is furcsa volt. Annak ellenére, hogy sok a lány a családban, ezek a témák mindig tabuk voltak... De itt nem volt ennek helye. Itt élet-halál küzdöttek...
Nem akartunk mentőt hívni. Próbáltam A.-t hívni, de most az egyszer le volt halkítva a telefonja, mert már aludt. És tényleg most az egyszer. Írtam neki sms-t, hogy vérzek, nagyon aggódom és félek. Próbáltuk M.-t hívni, de először ő sem vette fel. Később visszahívott. P. beszélt vele, addig én minden erőmmel imádkoztam, és a félelem mellett olyan erő volt bennem, hogy magam sem hittem. Valahol mélyen, a rettegés alatt, vagy a rettegéssel párhuzamosan azt éreztem, nem történhet meg AZ. A 12. héten jártunk.
M. felhívta a kórházat, ahol azt javasolták, hohy menjünk be. P. összepakolta a legfontosabb dolgokat, és hívott egy taxit (életében először). Bementünk.