Újra kórház - III. felvonás

Amikor nagyon hánytam, mindenki azzal nyugtatott, hogy a 12. hét környékén el fog múlni. Emiatt is vártam, hogy vége legyen az első trimeszternek... Azt nem mondom, hogy a hányinger nem enyhült, de megszűnni nem akart. Sőt. Amikor már egy kicsit jobb volt, újra nagyon rosszul lettem. Próbáltam tűrni a dolgot, de megint két napja csak hánytam, enni-inni nem tudtam. Újra kórház... és mindez megint szerdán... ami azt jelenti, hogy megint Dr. Ju az ügyeletes... Mindegy. Lenyeltem a békát... Most egyébként nem is volt olyan morcos, mert még csak este 7 óra körül volt. Újra infúziót kaptam, megint jobb lett.
De a kórházból már nagyon elegem volt. Nem mondtam, nem lázadoztam, tűrtem. Bár bevallom, egy kicsit rosszul esett, amikor a főorvos jött a reggeli vizitre, és megkérdezte, hogy mit keresek már megint itt. Nem volt bunkó, de volt egy kis íze a beszédének... Én sem jószántamból mentem be újra... Pár nap alatt a hányás megint elmúlt, minden ok volt.
Ekkor találkoztam a legkedvesebb szobatársammal, aki vérzés miatt volt bent, és kb. annyi idős volt a babája, mint a miénk. Azóta megszületett az egészséges kislánya.
November 29-én megint hazamehettem.
Ekkor beszéltem Dr. Bé-vel, hogy járhatnék-e a hozzá terhesgondozásra. Nem azért esett rá a választásom, mert olyan nagyon szimpatikus volt. Ő volt az, aki akkor is odafigyelt rám, amikor még nem volt orvsosom, és követte a sorsomat, vagyis inkább mindig képben volt. A szobatársam is hozzá járt, és jókat mondott róla. Másoktól hallottam jót és rosszat egyaránt, mint ahogy minden más orvosról is. Az ottani orvosok közül egyik se volt a szívem csücske, talán Dr. Bé állt a legkevésbá távol tőlem.
A magánrendelésére a megbeszélt időpontban sajnos nem jutottam el, mert addigra megint kórházban voltam...