Hogyan tovább?

Talán nem túlzás, ha azt mondom, a következő napokat végigsírtam. És már nemcsak a Babánk elvesztése fájt, hanem fokozatosan tört belőlem a sok szenvedés, sok fájdalom és sok megpróbáltatás miatti feszültség, ami október óta ért. Amíg velem volt a Kisbaba, tudtam magam tartani. Általa olyan erős voltam. Eddig se éreztem magam gyereknek, de az Anyaság mindenkit (normál esetben) felnőtté tesz. és ezen átmentem én is. A legnagyobb változás a második kórházi bentlétemnél volt. Sokat voltam egyedül, így volt időm gondolkodni. De vége lett ezeknek. Összetörten, kiforgatva önmagamból feküdtem itthon. Nem tudtam semmit se csinálni. Gyenge voltam testileg, lelkileg egyaránt. Minden napot megpróbáltam túlélni. Reggel az estéket vártam, este a reggeleket. A sírások ritkultak, de időnként nagyon intenzíven tört rám. Az esték nagyon rosszak voltak. Az adventünk rögtön nagypéntekké változott. De a húsvét elmaradt.

Csak a háziorvoshoz mozdultam ki itthonról. Muszájvolt. Arról is tudnék írni, de inkább nem.

A.-val még a kórházban megbeszéltük, hogy ha lehet, nem mennék vissza oda dolgozni, ahol eddig voltam. Nem érdekelt a pénz stb. Egy kedves kollégának köszönhetően az egész iskola tudta, hogy mi történt velünk: gyerekek, tanárok, többi dolgozó. Borzasztó volt. Ennél magánügyebb magánügy szerintem nem létezik, és szétkürtölte. Persze, először csak egy embernek. De ha egy ember tud róla, az már nem titok. És a hír nem állt meg. A tapintatlanságok sorozata egy újabb bejegyzésbe kerül majd.

A gondolataim 99%-át a Kisbaba, és az elvesztése utáni megpróbáltatások tették ki.

Egy idő után elkezdtem az inteneten kutakodni a témában. Jött az, hogy az összes vetélést okozó tünetet észleltem magamon, és a létező összes nőgyógyászati betegséget diagnosztizáltam. Ezek a félelmek is fogságba ejtettek.

Még mindig gyakoriak voltak a sírások.

Az első kimozdulásom a lakásból az éjféli mise volt. Nagyon nehéz volt. A templomban is sokan tudták, hogy mi történt. Nem akartam találkozni senkivel. Ráadásul minden misén küzdenem kell(ett) a sírás visszatartásáért. Akkor is így volt ez.

A mise után találkoztuk M. atyával. Nem mondtunk semmit egymásnak, csak megölelt minket, és sírtunk (már A.-tól, hogy mi történt). Nagyon sokat jelentett ez az ölelés. majd annyit mondott: "A Jóisten másképp szeret titeket."

Csendes karácsonyunk volt. Szép volt, de nagyon szomorú. Még annál is szomorúbb. Nehéz volt. De túléltük...