Egy érzés

Magamat egy tapintatos embernek mondanám. Úgy jön ez ide, hogy van egy lány (Kr.), akivel elég jóban voltam. 2008 nyarán volt az esküvőjük. Akkor rögtön nem terveztek babát, de utána igen, és tudtam, hogy egy ideje nagyon vágynak rá, de nem sikerült. Beleképzeltem magam a helyzetébe sokszor, és úgy éreztem, nekem nagyon nem esne jól, ha mi egy ideje nagyon vágynánk gyerekre, nem érkezne, aggódunk, hogy mi lehet, más meg megosztaná velünk az örömét, hogy babát vár. Szerintem ebben semmi extra nincs, egy jóérzésű nő/ember így gondolja ezt, és ehhez mérten cselekszik/beszél.
2010 márciusában (a diplomakoncertemen) találkoztunk velük, és meg akartam velük osztani egy örömömet, hogy lehet, hogy jövőre lesz munkám, méghozzá kb. olyan, amit szeretnék. Elkezdtem mondani: "El szeretnék nektek mondani valamit, de ne mondjátok el senkinek." K. férje (L.) viccesen közbevágott: "Terhes vagy?" Erre én: "Hahaha" Mindketten tudtuk, hogy ezt csak viccből kérdezte, majd hozzátette: "Ha hamarabb lennél terhes, mint a Kr., a Kr. biztos megölne." Viccre vettük mindannyian a beszélgetést, de nagyon megmaradt ez bennem. Ősszel, amikor kiderült, hogy Kisbabánk lesz, többször bevillant ez a néhány mondat. És az "érzés". Egyértelmű volt, hogy Kr.-nek nem mondom el egy ideig. Fogalmam sem volt arról, hogy ők mióta próbálkoznak, milyen ok áll a várakozás hátterében stb., tehát úgy gondoltam, megkímélem őt. Egy ideig biztosan nem találkozunk, és amikor már "elkerülhetetlen" lesz elmondani a Legnagyobb Örömünket, majd akkor megtudják. Gondoltam, addig még simán ők is tarthatnak ott, és akkor megkímélem őket egy fájdalomtól. (Bár fogalmam sem volt, hogy ezt ők hogyan élik meg. Erről nem beszéltünk sose.)
(Erre a témára majd visszatérek még.)