A műtét utáni nap

Ebből szerencsére nem emlékszem sok mindenre.
Reggel bejöttek vizitelni. Első kérdés: hogy van? Most mit vártak? Mondjam azt, hogy köszi, jól?!
Nem bírtam válaszolni. Azt se tudtam, mit mondjak, mert hogy a francba lettem volna jól? Épp akkor veszítettem el a Kisbabámat. Meg magamat is. Mondjam azt, hogy rosszul? Fájt mindenem: testem és lelkem is.

A reggeli gyógyszerosztásnál kaptam néhányat én is. Augmentint és egy másikat. Nem is tudom hogy miért, de rákérdeztem, hogy az meg mi. Mondta, hogy segít, hogy ne induljon be a tejem. Sírtam. El se tudtam képzelni, mi jöhet még...  

A délelőtt folyamán bejött Dr. Bé is. Ő is megkérdezte, hogy hogy vagyok. Megint nem tudtam megszólalni. (Ez a némaság még hetekkel később is előjött időnként. Meg akartam szólalni, de nem tudtam.)
Beszélt a műtétről. Azt mondta, ennyi vért még nem látott. Azt mondta, a plafonon is a vér volt. A nadrágjára mutatott, hogy az a sok vérfolt mind tőlem van. Sírtam. Mondta, hogy nagyon nehéz volt a műtét, mert a méhlepény nem akart leválni. (Hetekig azért imádkoztunk, hogy ne váljon le, tapadjon meg jó erősen, hogy minden rendben legyen.) Mondta, hogy mind a négyen dolgoztak. Egy valaki uh-ozott, hárman alulról próbálkoztak. Alig bírtam hallgatni. Megint elmondta, hogy nagyon nehéz volt. Én még mindig sírtam. Nem bírtam megszólalni. De mit is mondtam volna... Talán azt, hogy hagyja abba... De nem tudom. Újra meghalt a lelkem.

A. is bejött. Annyira jó, hogy mellettem volt. Neki is nagyon nehéz volt. Ráadásul tartania kellett magát miattam is.

Valamennyivel megint enyhült a vérzés, de nagyon gyenge voltam. Felülni is alig bírtam, rögtön visszaszédültem. Az ajkaim teljesen fehérek voltak.
Nem akartam se enni, se inni. Nem akartam semmit. Fájt. A Kisbabámat akartam. és választ, hogy miért...

Lázadtam.
Mindketten vigyáztunk magunkra.
Normális körülmények között éltünk.
Nagyon szerettük egymást.
Megőriztünk magunkat egymásnak a házasságig.  
Imádkoztunk és hittünk...
MIÉRT???
Miért pont minket/engem próbál meg Isten? Nem utáltam Őt ezért. De nem tudtam elfogadni. Talán még most sem, így fél év távlatából...
Földi magyarázatokkal és béna vigasztalás-próbálkozásokkal tele a padlás, és köszi, nem kérek belőlük...

És az a mérhetetlen kiszolgáltatottság...