Félelmek 2.

Még mostanában sem szeretek kimenni az utcára. Sehova se szeretek elmenni. Csak itthon érzem magam biztonságban.
Ma is többször rámjött a misén Az A Bizonyos Félelem. Háromszor.

Azért szeretek itthon lenni, mert itt nem érnek váratlan dolgok.

Ha kimegyek az utcára, rögtön jön velem szemben kisgyerek, kismama, család, babakocsi, hátrányos helyzetű gyerek stb... Ezek (még?) nagyon intenzív fájdalmakat hoznak bennem elő.

Előző hétvégén volt egy nagyon nehéz pár másodpercem (és ami még utána jött)...
Egy ismerősünk egy bizonyos eseményén/rendezvényén voltunk, aki tudta, hogy mi történt velünk. Az anyukája csak annyit tudott (úgy látszik), hogy Kisbabánk lesz. Sikerült megkérdeznie, hogy "Hogy van a Pici?" Csak néztem rá. Mozdulatlanul. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Nem bírtam megszólalni. De mit is mondhattam volna... Csak jeleztem a fejemmel, hogy nincs. Nem értette, hogy mi van. Majd annyit mondtam, hogy "nincs". Már sírtam. "Nincs?" megint jeleztem a fejemmel, hogy "nincs". "Akkor valamit félreértettem." Már ő is nagyon zavarban volt. Bár nem tudom, hogy leesett-e neki, hogy mi van. Neki is kínos volt. Bár nekem nem kínos volt, hanem maga volt a pokol. Merthogy Ő van. De miért nem velünk??? Miért??? Holnap lenne 1 hónapos. Drága Babánk!