Ők is menjenek a francba

Azok is menjenek a francba, akik azt terjesztik, hogy van kisbabánk... merthogy ilyen is van... De pont azok honnan veszik??? Mindegy. Még egy ok az összetörésre... Kezdem megszokni.
Most úgy érzem, mégsem hiányoznak azok, akikről tegnap még azt hittem, hogy hiányoznak...

Álom

Azt álmodtam, hogy olyan emberekkel vagyok, akikkel nagyon szerettem régebben lenni.
Annyira hiányoznak bizonyos emberek........

Még mindig nem érti

Január elején volt A. születésnapja. Részben emiatt szeretett volna vendégeket hívni. Meghívta a családomat, csak ők jöhetnek számításban. Nagyon szeretünk vendégségeket csinálni, bár nem igazán szoktunk. Pedig olyan jó lenne... Természetesen a nővéreméket is meghívtuk. Féltem tőle. A. annyira aranyos, kiderítette nekem előre, hogy van-e babájuk (nincs).

Úgy alakult, hogy a nővérem férjének a nővére és anyukája is eljöttek (bonyolult). A nővérem durcásan ült végig, morgott, sértődött volt, borzasztó volt... Szegény férje jól érezte volna magát, ha V. nem szerencsétlenkedik... A mérhetetlen rossz kedve természetesen nekem szólt. Rosszul esett, de különösebben már nem lepődtem meg.

Elég hamar elmentek, mert programjuk volt. Amikor öltözködtek az előszobában D. (V. férje) mondta, hogy egyszer majd mi is menjünk el hozzájuk. Mondtam, hogy jó. Nem akartam magyarázkodni, mert már többször próbáltam, mindig falakba ütköztem, nem láttam értelmét.

Elment mindenki, mi pedig elindultunk a templomba.

Amint hazaértünk, A. telefonja csörgött. V. volt. Félig sírós hangon elkezdett hadarni, hogy neki milyen rossz, hogy mi nem megyünk hozzájuk. Jó sokáig beszélt, A. kihangosította a telefont. Megkérdezte, hogy miért hívtuk őket. A. nem tudott semmi okosat válaszolni, mert nem volt erre semmi különleges magyarázat. Hívtuk, mert a családhoz tartoznak, máskor is szoktuk hívni, egyébként én akartam, hogy jöjjenek, és pont azért hívtuk, amiért mondjuk más testvéreimet is. Azt mondta, hogy többet ne hívjuk őket, mert így nem akar jönni, hogy nem vagyunk rájuk kíváncsiak... 

Az is szóba került, hogy neki nagyon rosszul esett, hogy amikor nekem nagyon nehéz volt, ő próbált segíteni. Na itt megállnék egy kicsit. Lehet, hogy ő segíteni akart, de nekem borzasztó volt a nyomulása. Rajta kívül MINDENKI megértette, hogy nem akarok senkivel beszélni,kommunikálni, mindenkitő időt kértem. Ő nem értette meg, és felhívott. Még a kórházban felhívott, és HÜLYESÉGEKKEL FÁRASZTOTT. És ez nem túlzás... 

Majd azt is közölte hisztizve, hogy neki rossz, hogy nincs kapcsolatunk, mert mi hasonló helyzetben vagyunk. 

HASONLÓ? Miben hasonlít? Abban, hogy nincs gyerekünk. De pusztán a tény hasonló. Más nem. Nem tudom, hogy mit képzel ezzel kapcsolatban...

ELEGEM VAN ABBÓL, HOGY MINDENKI KÉPZEL VALAMIT!

Menjenek a fenébe a találgatók!

Beteg vagyok. Egész héten hiányoztam a munkahelyemről. Két hete szintén beteg voltam. Talán az még önmagában nem is lett volna "gáz", de az, hogy megint beteg lettem, szerintem sokaknak maximális bizonyíték volt arra, hogy igen, tuti, hogy AZÉRT hiányzom....

Annyira nagyon rosszul esik, hogy ilyen feltűnően pásztáznak állandóan. Annyira elegem van a rohadt béna és lúzer kíváncsiskodó, de azt álcázni próbáló hülyéből!

Ha saját magamat nézem, több okból is utálom, ha beteg vagyok.

1. Miért vagyok állandóan beteg? Miért vagyok ilyen gyenge? Miért nem engedi a szervezetem, hogy végre túl tudjak lépni bizonyos dolgokon/magamon???

2. Ahányszor hiányzom, mindig attól rettegek, hogy vajon mit gondolnak. Már az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy azért hiányzom, mert annyira félek attól, hogy hiányozni fogok.

Hétfőn felhívtam a munkahelyemet, hogy nem megyek. Az előző betegségemnél naponta 1-2 alkalommal felhívtak ezzel-azzal. Most gyanúsan nagy volt a csend. Aztán valamelyik nap felhívott az igh., hogy a tervezett pénteki programra nem kell mennem, mert valaki elvállalta a részemet. (Kötelességtudatból betegen is bementem volna.)

Aztán felhívott (éreztem, hogy közben mosolygott, és nem őszinte) a végtelenül primitív (a szó legrondább értelmében véve) hogy "akkor te most pontosan miért is hiányzol"?

A FENÉBE! Mit gondol ez? Mondtam, hogy azért, mert beteg vagyok, ez és ez a bajom. De köpni-nyelni nem tudtam valójában. Legszívesebben a jó büdös francba küldtem volna inkább el. És ha azért hiányoznék? Mit gondol, majd neki elmondom. Egyébként meg nem AZÉRT hiányzom, és neki egyáltalán semmi köze nincs ehhez. Annyira rosszul esett, hogy azóta is azon gondolkozom, hogyha hétfőn megyek, mondjak-e ezzel kapcsolatban valamit. És azt hiszem, fogok. Remélem, nem gondolom meg magam addig.

Megírtam két kolléganőmnek, akikkel munkahelyi ügyben e-mailezgetek, és pont olyanok, akikkel jóban vagyok, akik közel állnak hozzám. Az egyik írt egy nagyon korrekt és szívhez szóló levelet. Leírta, amit érzek, hogy ahányszor hiányzom, annyiszor súgnak össze a hátam mögött, hogy na, vajon... 

Próbálok józan maradni bizonyos értelemben, és átgondoltam, hogy én mit csinálnék a helyükben. Nem ezt. Ez biztos, nyugodt lelkiismerettel ki merem jelenteni.
NAGYON FÁJ.

Kompenzáció...

Már régebben szerettem volna megírni.

Ki kellett töltenünk egy papírt a bérkompenzációval kapcsolatban. Gyorsan átfutottam a nyomtatványt, mielőtt bármit kérdeztem volna. Megakadt azon a szemem, hogy "nincs gyereke". Ez is elég rossz volt... Aztán az extra primitív titkárnő, aki kb. azt hiszi, hogy ő A Főnök. Hülye... Jónéhányszor elmondta, hogy "te csak itt ikszeld be, mert neked nincs gyereked", "neked könnyű kitöltened, mert neked nincs gyereked". Annyira rosszul esett, hogy lefagytam. Viszont ma megint beszólt. És ma elhatároztam, hogy ha még egyszer beszól, visszaszólok. És nem érdekel, ha megsértődik, vagy letagadja...